Bayonetta

A magam részéről kifejezetten örülök annak, hogy az újrakiadások korát éljük – legyen szó egy-egy, a Resident Evilek módjára csodálatosan modernizált klasszikusról, vagy épp a minikonzolokba passzírozott több tucatnyi legendás játék ROM-jairól. E két véglet között persze szinte végtelen megközelítés létezik arra, hogy a cégek miként próbálják az új évtizedbe átráncigálni régebbi alkotásaikat. Ez a csomag például meglehetősen fapados, már ami a modern extrákat jelenti: az egyetlen előrelépés a PS3-as és Xbox 360-as eredeti verziókhoz képest az, hogy immár mind a Bayonetta, mind a Vanquish 60 fps tempóval száguld; a Pro és X konzolokon akár 4K felbontás mellett is. Ennyi – minden más maradt a régi, a karaktermodellektől a trófeákig, a szinkrontól a játékélményig.

Sosem ígért ennél többet a kiadó, így nem fogok sokat rugózni ezen, de azért valami apróságotcsak e kiadásba lehetett volna rakni, ha már szülinapos ünneplésről van szó (és most udvariasan ugorjuk át, hogy a Bayonetta 2009-ben jelent meg).A polcomon díszelgő artbook tanúsága szerint egy galéria semmiképpen nem okozott volna gondokat, és talán-talán még egy, a játékok készítéséről szóló videó sem lenne lehetetlen így 2020-ban…Ehhez persze kicsit bele kellett volna nyúlni a játékokba, legalább a menükbe, és ezért valószínűleg nem akart fizetni a kiadó Sega az átírást végző Armature-nek.

Egy dolog menti meg (a kedvező – a PS Store-ban 12.500 forintos – ár mellett) a programcsomagot: mind a két játék ott van kategóriáik legjobbjai között. A Bayonetta egy leginkább talán a Devil May Cryhoz és a Ninja Gaidenhez hasonlítható villámgyors tempójú akciójáték, a Vanquish pedig egy fedezéket is használó külső nézetes shooter – azonban mindkét programot fantasztikus és teljesen egyedi megoldások egész sora emeli ki a szürke középosztályból.

A Bayonetta például fantasztikus harcrendszerrel rendelkezik, az egyik legjobbal, amit a Platinum őrült designerei valaha is megálmodtak. A titokzatos múltú boszorkány, Bayonetta, pályatársaihoz hasonlóan szinte végtelen mennyiségű kombóval rendelkezik, amelyeket ugrásokkal, pisztolyhasználattal, extra varázstárgyakkalés különféle mágiákkal tud még tovább csavarni. Ez azonban csak az alap – a játék lelkét ugyanis a Witch Time nevű kitérő mozdulat jelenti: ha az elegáns manővert sikerül közvetlenül a beérkező csapás előtt bemutatni, lelassul az idő, és kapunk néhány másodpercet ellenfeleink zavartalan abuzálására. Ez a megoldás a lendületes, támadó jellegű játékot jutalmazza, hisz ellenfeleink gyűrűjében bemutatva a manővert, elképesztő mészárlást vihetünk véghez – de persze bőven van kockázat is a dologban, hisz,ha rossz az időzítésünk, vagy egyszerűen nem veszünk észre egy érkező attakot jelző csillanást a nagy káoszban.

[+]

A fura, „modern gótikus” világban elsősorban különféle angyalok törnek majd ránk, ami a japán grafikusok képzeletében bazári módon teliaranyozott, kristályokkal megvert bizarr szörnyetegeket jelent. Főellenfelekben sem fogunk szűkölködni, és bizony ezek néha még normál fokozaton is képesek alaposan betenni az embernek – bizony, a taktikákat és az időzítést be kell gyakorolni. A nagyszerű, folyamatosan izgalmas harcrendszer mellett a Bayonetta eszelős stílusosságával is hódít, alapból is elképesztő helyzetekből még áll-leejtőseb pillanatokba csöppenünk. A designerek a realizmust minden adandó alkalommal feláldozzák a menőség oltárán, így minden videó hoz valami megmosolyogtató jelenetet. Bayonetta magassarkúit egy szerencsétlen szörny hasába vágva szörföl egy lávahullámon, egy darabokra eső templomban küzdünk egy sereg angyal ellen, vagy épp hősnőnk rakétákról rakétákra ugrálva közelíti meg célpontját. Az állandóan nyalókán nyammogó, titkárnő-szemüvegét pisztolyával megigazgató, a testét borító hajat (nem, az nem latexruha) pusztító mágiákra használóboszorkány minden pórusából árad a magabiztosság – Bayonettát nehéz nem szeretni.

Vanquish

A Vanquish, legalábbis első pillantásra sokkal szedáltabb, mindennapibb élménynek tűnik. Űrkatonák űrállomáson űrrobotok ellen harcolnak, gépfegyverrel és gránáttal, fedezékek és nagypofájú beszólások társaságában. Az első percek ezerszer látott életképeit aztán erősen feldúlja egy igen korai főellenség, egy idomtalanul óriási, felhőnyi rakétával és masszív lézerfegyverrel operáló pókrobot, amely legyőzése után kétlábú lépegetővé alakulva okoz kőkemény pillanatokat.

Aztán szép lassan ráébredünk, hogy az – egyébként átugorható – tutorialban látott suhanás jóval fontosabb, mint azt az első pillanatokban gondoltuk. Ahogy a Bayonetta összecsapásainak egyéniségét a Witch Time biztosította, úgy a Vanquish is egy remek mechanika, a SlideBoost miatt lett annyira élvezetes, hogy sokan még az új verzió nélkül is emlékszünk rá. Ezzel a manőverrel hősünk, a láncdohányos Sam térdre ereszkedik, és szó szerint begyújtja a rakétákat, és elképesztő tempóban kezd el suhanni a pályán. És ha ennek során célzásra emeljük a fegyverünket, az idő lelassul, ami így együtt igen fura hatást kelt – mindenesetre ellenfeleink gyors megritkítására kiválóan alkalmas.

Az én tapasztalatom – tíz éve – az volt, hogy igen nehezen tudtam átszokni a lassú és óvatos fedezékharcról a Vanquish által erőltetett agresszív, pörgős tempóra. Márpedig a játékot arra tervezték, hogy félelmetes tempóban süvítsünk át minden arénáján, egyik pillanatban hátba, a másikban szembe lőve az egyre méretesebb, később már épület-méretű ellenfeleket. Amikor aztán átkattant valami az agyamban, és elkezdtem használni aSlideBoostot, a játékélmény azonnal szintet lépett, és ez az „egész jó” szintről a mestermunka fokozatra emelte nálam a Vanquish-t.

Az, hogy a Vanquish anno sokkal kevésbé vált népszerűvé, mint az eladási toplistákra szintén fel nem jutó Bayonetta, valószínűleg annak köszönhető, hogy ez az átállás közel sem azonnali és biztos van olyan játékos is, aki még e mágikus pillanat előtt feladja a küzdelmet. Nyilván emiatt nem lehet hibáztatni senkit, de az is biztos, hogy a felgyorsítás közben belassított Vanquish olyan különleges játékélményt kínál, amit egyetlen másik shooter sem tud biztosítani.

Van tehát két nagyszerű, de azért már láthatóan korosodó játék e csomagban –úgy gondolom, hogy elsősorban azoknak, akik nosztalgiázni szeretnének. A mai játékokkal látvány terén nem tudják felvenni a versenyt, ráadásul a limitált büdzsé itt-ott már az eredeti megjelenéskor is érezhető volt: a Bayonetta átvezető videói például helyenként animáció nélküli állóképeket használnak, a Vanquish pedig meglehetősen rövid lett. A Bayonetta 3 valószínűleg idén megjelenik, de a Vanquish története jó eséllyel az első játékkal lezárult – és ezen a fapados remaster visszafogott sikere sem hiszem, hogy sokat változtat. Ha azonban nem zavar, ha nem minden játék néz ki úgy, mint egy NaughtyDog-alkotás, viszont imádod a kitűnően megtervezett harcrendszereket, ez a gyűjtemény felejthetetlenélményeket fog okozni lesz.

A Bayonetta & Vanquish 10th Anniversary Bundle PlayStation 4-re és Xbox One-ra jelent meg, de lényegében ugyanezek a verziók 2017 óta PC-n is elérhetők.

Pro:

• A Bayonetta minden idők egyik legjobb akciójátéka;
• a Vanquish egy fantasztikus shooter;
• a két játék együtt kedvező áron kapható.

Kontra:

• Fapados remaster, csak a felbontás és a framerate változott.

80

Grath