Bayonetta
A magam részéről kifejezetten örülök annak, hogy az újrakiadások korát éljük – legyen szó egy-egy, a Resident Evilek módjára csodálatosan modernizált klasszikusról, vagy épp a minikonzolokba passzírozott több tucatnyi legendás játék ROM-jairól. E két véglet között persze szinte végtelen megközelítés létezik arra, hogy a cégek miként próbálják az új évtizedbe átráncigálni régebbi alkotásaikat. Ez a csomag például meglehetősen fapados, már ami a modern extrákat jelenti: az egyetlen előrelépés a PS3-as és Xbox 360-as eredeti verziókhoz képest az, hogy immár mind a Bayonetta, mind a Vanquish 60 fps tempóval száguld; a Pro és X konzolokon akár 4K felbontás mellett is. Ennyi – minden más maradt a régi, a karaktermodellektől a trófeákig, a szinkrontól a játékélményig.
Sosem ígért ennél többet a kiadó, így nem fogok sokat rugózni ezen, de azért valami apróságotcsak e kiadásba lehetett volna rakni, ha már szülinapos ünneplésről van szó (és most udvariasan ugorjuk át, hogy a Bayonetta 2009-ben jelent meg).A polcomon díszelgő artbook tanúsága szerint egy galéria semmiképpen nem okozott volna gondokat, és talán-talán még egy, a játékok készítéséről szóló videó sem lenne lehetetlen így 2020-ban…Ehhez persze kicsit bele kellett volna nyúlni a játékokba, legalább a menükbe, és ezért valószínűleg nem akart fizetni a kiadó Sega az átírást végző Armature-nek.
Egy dolog menti meg (a kedvező – a PS Store-ban 12.500 forintos – ár mellett) a programcsomagot: mind a két játék ott van kategóriáik legjobbjai között. A Bayonetta egy leginkább talán a Devil May Cryhoz és a Ninja Gaidenhez hasonlítható villámgyors tempójú akciójáték, a Vanquish pedig egy fedezéket is használó külső nézetes shooter – azonban mindkét programot fantasztikus és teljesen egyedi megoldások egész sora emeli ki a szürke középosztályból.
A Bayonetta például fantasztikus harcrendszerrel rendelkezik, az egyik legjobbal, amit a Platinum őrült designerei valaha is megálmodtak. A titokzatos múltú boszorkány, Bayonetta, pályatársaihoz hasonlóan szinte végtelen mennyiségű kombóval rendelkezik, amelyeket ugrásokkal, pisztolyhasználattal, extra varázstárgyakkalés különféle mágiákkal tud még tovább csavarni. Ez azonban csak az alap – a játék lelkét ugyanis a Witch Time nevű kitérő mozdulat jelenti: ha az elegáns manővert sikerül közvetlenül a beérkező csapás előtt bemutatni, lelassul az idő, és kapunk néhány másodpercet ellenfeleink zavartalan abuzálására. Ez a megoldás a lendületes, támadó jellegű játékot jutalmazza, hisz ellenfeleink gyűrűjében bemutatva a manővert, elképesztő mészárlást vihetünk véghez – de persze bőven van kockázat is a dologban, hisz,ha rossz az időzítésünk, vagy egyszerűen nem veszünk észre egy érkező attakot jelző csillanást a nagy káoszban.
[+]
A fura, „modern gótikus” világban elsősorban különféle angyalok törnek majd ránk, ami a japán grafikusok képzeletében bazári módon teliaranyozott, kristályokkal megvert bizarr szörnyetegeket jelent. Főellenfelekben sem fogunk szűkölködni, és bizony ezek néha még normál fokozaton is képesek alaposan betenni az embernek – bizony, a taktikákat és az időzítést be kell gyakorolni. A nagyszerű, folyamatosan izgalmas harcrendszer mellett a Bayonetta eszelős stílusosságával is hódít, alapból is elképesztő helyzetekből még áll-leejtőseb pillanatokba csöppenünk. A designerek a realizmust minden adandó alkalommal feláldozzák a menőség oltárán, így minden videó hoz valami megmosolyogtató jelenetet. Bayonetta magassarkúit egy szerencsétlen szörny hasába vágva szörföl egy lávahullámon, egy darabokra eső templomban küzdünk egy sereg angyal ellen, vagy épp hősnőnk rakétákról rakétákra ugrálva közelíti meg célpontját. Az állandóan nyalókán nyammogó, titkárnő-szemüvegét pisztolyával megigazgató, a testét borító hajat (nem, az nem latexruha) pusztító mágiákra használóboszorkány minden pórusából árad a magabiztosság – Bayonettát nehéz nem szeretni.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
