Bevezetés és single élmények
Az Electronic Arts és a DICE még 2009 februárjában jelentette be hivatalosan, hogy készül a Battlefield: Bad Company második része, amit szerencsére számítógépes rendszerekre is fejlesztettek a srácok. Azóta eltelt jó pár hónap, tavaly novemberben már tesztelhették a PS3 tulajok, később pedig ez év januárjában a PC-s társadalom is kipróbálhatta a béta fázisú játékot Port Valdezben, amiről már írtunk egy cikket is.
Igen, ismét eljött a Bad Company felmentő legénysége, hogy az oroszok seggét jól szétrúgják ismételten, ezúttal már komolyabb sztori felhozatalban. A kezdés meglepően egyedi, hisz nem egyből a modern korban lődözünk. A sztori szerint éppen az 1940-es évekbeli Japán egyik szigeténél vagyunk, az Aurora hadművelet idején, amikor egy titokzatos bomba után kell kutatnunk, mai szemmel nézve az EMP, az elektromos impulzus bomba elődjét kell jó kézre juttatnunk. Az első küldetés, a prológus intenzitása, pörgőssége meglepően jó, szinte tökéletes, ha szabad ezt a szót használni, de mint tudjuk, tökéletes játék nincs. De az a pillanat bizony, hogy az volt! A játéktörténelem háborús játékok részlegének a legjobb és az epikus csata című pillanatoknál ott a helye. A klasszikus bevezető után pedig hirtelen a modern korba csöppenünk, hiszen ezért Bad Company a játék címe. Innentől kezdve a csontig lerágott amerikai-orosz konfliktus lesz a téma. Az oroszok rátették a kezüket az Aurorára, nekünk pedig 4 fős osztagunkkal ezt meg kell akadályoznunk, hogy az oroszok ne vessék be az USA területén.
A küldetések -amelyekből összesen 13 található a játékban- meglehetősen jól felépítettek; vannak hangulatos havas pályák, vagy ennek ellentéte, a sivatagos valamint dzsungeles küldetésekben is részt vehetünk, amelyek Dél-Amerikában játszódnak, de akad azért köztük egy-két unalmas is, pl., amikor egy sivatagos környezetben három helyet kell felkutatnunk a fogságunkból megmenekült orosz tábornok, Kirilenko (nem az NBA-s sztárról van szó) után. Ami kifejezetten tetszett: amikor Marlowe-val magunkra maradtunk a fagyos télben, házról házra kellett betörnünk némi felmelegedés reményében. Ha túl sokáig maradtunk kint a szabadban, akkor a monitorunk folyamatosan párásodott, s ami kellően tetszett, ilyenkor még célozni sem tudtunk pontosan, annyira didergett valamint reszketett hősünk keze. Másik kedvencem, amikor mennydörgés robajára kellett csipázni egy bolíviai támaszponton. Hangulat, hangulat kérem szépen! A vége pedig kifejezetten túl amerikaira sikerült, a sztori befejezése illetve a szinapszis túl Modern Warferes hangulatban pompázott. A sztoriról röviden ennyit szerettem volna tudatni, a többit már a ti feladatok lesz megismerni, hiszen van mit felfedeznetek benne. Egyébként a történet során van lehetőségünk M-Com állomásokat felrobbantani, ez tulajdonképpen a multiplayer Rush módját idézi. Nagyon jól jártok, ha minden fegyvert felvesztek a küldetések során, hiszen így oldhatjuk majd fel a különböző mentési pontoknál lévő support ládáknál a fegyverek elérhetőségét és használatát. Tehát minden fel nem vett fegyvert érintsetek meg legalább egyszer, s ezt a program jelzi majd ingame közben egy felbukkanó ikonnal, amikor sokszor olyan érzésünk van, mintha egy-egy achievmentet kaptunk volna. Ötletes! Adott küldetéseknél járműveket is használhatunk, ilyen a quad, a páncélos, a katonai Humwee, a motorcsónak vagy a tank, de megfordulunk helikopterekben is.
A játék sztorija normál fokozaton 5-6 óra alatt teljesíthető, tehát nem túl hosszúra sikeredett a BC2 ezen része. De mit is várhatnánk egy multiplayer orientált játéktól? Szerintem örüljünk, hogy egyáltalán készült hozzá solo kampány is, amit az előzetes információk szerint a tisztelt fejlesztők cooperative móddal és DLC-kkel szeretnék még kibővíteni a közeljövőben. A sztori már sokkal komolyabb hangvételben halad előre, de azért megmaradtak a pofás beszólások is, amik kellőképpen lényegre törőek és sajnos emellett rövidek is. Az átvezetők tehát látványosak, de történetileg semmitmondóak. A karakterek szinkronjai az EA mércéjéhez mérve tökéletesen meg lett rendezve, és ami a legfontosabb, hogy mind a négy katonának van igazi személyisége. Mi személy szerint egy Marlowe nevezetű újonc katonát fogunk alakítani, aki azért lépett be az amerikai hadseregbe, hogy tudjon pörögni, némi vagányságra vágyik. Tisztelettel jelentem, hogy az 5 óra alatt ezt bőven megkapja. Felettesünk a színes bőrű Redford (Sarge) osztagparancsnok, akiről illik tudni, hogy magától jelentkezett a Bad Companyba, ezen belül a Bravo Two szakaszába. Sokan őrültnek vélik, hogy ide jelentkezett, hiszen a B században csak öngyilkos küldetéseket hajtanak végre a kormány titkos megbízatásából. Harmadik társunk Haggard, aki a robbanóanyagok nagy szakértője, utolsó társunk pedig Sweetwater névre hallgat, és arról híres, hogy a főiskolai évek során vírust töltött fel egy katonai hálózatra. Eszes, éppen ezért a hadsereg támaszkodik rá. No, de hiába okosak vagy tapasztaltabbak társaink, ha egyszerűen ingame közben sík hülyék, nem tudnak célozni, nem segítenek ész szerűen, és ami kellőképpen csodálatos, hogy nem tudnak elhalálozni. Ez nagy szerencse részünkről nézve, legalább nem látjuk a Game Over feliratot. Már sokszor volt olyan helyzet, amikor figyeltem a társaim helyzetét, kaptak mindent, ólmot, gránátlövedéket, rakétát, de semmi sem hat ellenük, legyőzhetetlenek. Kár, hogy az egyik csapattársunk nem felcser, így normál vagy hard nehézségi fokozaton simán meghalhatunk és nincs aki újraélesszen minket (Marlowe), nincs kiút, csak a loading és a reloading. A másik említésre méltó probléma, hogy furcsa helyzetekben az ellenség mindig minket vesz célba, mintha egy jól működő Aggro rendszer (ld. Army of Two részek) lennénk hősünkkel, mindig megtalálnak valahogy, hogy tudjanak egy picit sebezni, de ezt érthetetlenül néztem végig. A sztori tehát nem rossz, egész tűrhető, van olyan szinten mint a Modern Warfare 2. Az EA felnőtt már a katonai shooterek közé, a Medal of Honorban már biztosan jobb és kidolgozottabb történetet fogunk kapni, amit még az Activision is megemlegethet – talán.
A játékprogram gyönyörű grafikáját a DICE saját fejlesztésű Frostbite motorja hajtja. Nagyon szépen fest a látvány, persze megfelelő vas is kell cserébe. Kellően részletesek a textúrák, a havas pályák, a dzsungeles részeknél a növényzeten keresztül átszűrődő napfény a Crysis "tökéletességét" juttatták eszembe. A főkarakterek valamint a becsapódás utáni törmelékek rendszerint jól kidolgozottak, bár pár mellékkarakter hasonlít egymásra, kicsit sterilek lettek. Grafikailag egy szinten van a BC2 a "techdemó" Crysisszal, ami mára már igen jól fut középkategóriás gépeken. A sivatagos részeknél pedig úgy éreztem magamat, mintha valójában az Atacama-sivatag kellős közepén mászkálnék, annyira káprázatosan vakító napfény dominált pár helyen, hogy majdnem hőgutát kaptam tőle. És emellett még kisebb homokviharok illetve hófúvások is zavarták a kommunikációt illetve a csatározásokat. Egy játék, amiben számít a természeti erő, akkor ez bizony, hogy a Bad Company 2. Tehát a képi világ egyszerűen lenyűgözőre sikerült, s ami sok MW2 fant zavarni fogja, hogy a multiplayer pályáin is jelen lesznek ezek a viharok különböző formái. Persze most senki ne gondoljon tornádó erejű széllökésekre. Csak ezek a kis tényezők nyilvánvalóan fogják zavarni célzásunkat és a terepismeretet. Tehát megrögzött MW2 fanatikusok kerüljék a játékot nagy ívben. Nem csak ezek miatt, hanem sok egyéb más ok miatt is! Erről részletesebben a multiplayer résznél fogok írni, hogy miért.
Karakterünknél az eddig bevált két fegyvertípus lehet, egyet választunk a support ládából elsődlegesnek, a másikat pedig értelemszerűen másodlagosnak. Utóbbinál célszerű berakni valamilyen nehéz fegyvert, ugyanis, ha valaki látványos pusztítást akar végrehajtani, az legalább megkapja azt a vizuális élményt amennyiért kifizette a játékot. Emellett még C4 robbantószerrel is villoghatunk a volt komcsik ellen. A fegyverekből akad bőven mi szem-szájnak ingere, de ezeknek a szórásuk túl lassú, szemmel szinte tökéletesen követhetőek. A fegyverek kézben tartása és szerkezetük is hagy némi kivetnivalót, de ezek egyáltalán nem nagy negatívumok. Mondjuk az MW részekben a fegyverek kidolgozottsága sokkal „csinosabb”.
A környezet teljes mértékben leamortizálható. A pusztításért, ami része a látványvilágnak, a Destruction továbbfejlesztett változata, a Destruction 2.0 felel, amire egy rosszindulatú szavunk sem lehet, csak dicsérni tudjuk a vele járó látványt. A hangok fenomenálisak, a teljes háborús atmoszférát nagyon átadja és tökéletesen passzol a Destruction és a Frostbite rendszerhez. E téren egyszerűen maga a tökély a Bad Company 2! Leírhatatlan a háborús élmény, hozzá képest a Modern Warfare 2 csak háborús pillanat. Persze semmi bajom az MW2-vel, nagyon is jó játék az, csak egyszerűen nem tudom össze nem hasonlítani a két nagyszerű katonai shootert. A következő oldalon pedig a multiplayert veszem górcső alá.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
