Régi mese, új kardok
A Unicorn Overlord rövid leírása példátlanul egyszerű feladat: a Vanillaware csinált egy saját Ogre Battle-játékot. E meghatározás persze szükségszerűen leegyszerűsít mindent – arról ráadásul nem is szólva, hogy az Ogre Battle cím feltehetően nem mindenkinek annyira beszédes, hogy megfelelő mennyiségű információt hordozza. Mivel azonban a Sega által gondozott Unicorn Overlord van annyira igényes, hogy önállóan is megálljon a lábán, nem kezdek unalmas történelemórába – elég annyit tudni, hogy az itteni játékmenet jelentős része olyan ötletekre épít, olyan elemeket gondol tovább, amelyeket 30 éve még Super Nintendón talált ki az a csapat, akiknek nem sokkal később már a Final Fantasy Tactics és a Vagrant Story elkészítése miatt tapsolhattunk. A 2024-es dicséretek viszont a mai viszonylatban picinek számító Vanillaware stúdiónak járnak – tíz keserves évükbe telt, mire az ötlet végleges formát öltött, a hajrában majdnem csődbe is kerültek, de a végeredmény így is kiváló lett.
A Unicorn Overlord nagyon messziről nézve egy ismerősnek tűnő fantasy stratégiai játék: egy hatalmas világ térképe a játéktér, ezen kell irányítani seregeinket, megvívni csatáinkat, fejleszteni mágusainkat. A játék tényleges menete azonban feltehetően különbözik attól, mint amit néhány kép vagy akár videó alapján összeraktál a fejedben: a valós idejű és a körökre osztott játékelemek szervesen keverednek egymással a hadjárat minden elemében, miközben nyilván erős RPG-elemek gondoskodnak arról, hogy a fejlődés sose álljon le. Taktikailag legfontosabb döntéseinket még a csaták előtt kell meghozni, stratégia terén pedig jóval nagyobb szabadságunk lesz, mint amit várnánk. Azonban holmi grand strategyről sincs szó: nem kell kereskedelemmel és diplomáciával időt tölteni, a gazdaság és a városok építése nem lesz feladatunk. Furcsa, eleinte kaotikusnak tűnő katyvasz ez, amelyből néhány órát követően egy fantasztikusan játszható és epikus méretű háborús játék emelkedik ki.
[+]
A történet túl sok különlegeset nem kínál: a békés világot a gonosz varázsdiktátor elfoglalja, mi pedig évekkel később, az egykori királynő kamaszkort éppen elhagyó fiaként csöppenünk bele az épp induló szabadságharcba. Az öt egykori szabad ország, vagyis a mai, mágiával gúzsba kötött birodalom teljes felszabadítása lesz a feladatunk, az ide vezető út meghatározása pedig gyakorilatilag teljesen a nem sok személyiséggel rendelkező Alain herceg, vagyis a játékos kezében van. A sztori nem agresszívan rossz, egyszerűen ezerszer látott elemekből, totálisan kiszámítható módon építkezik – rögtön az első esemény például egy hölgyismerősünk elrablása. Ami kis íz van a sztoriban, az leginkább az egyre bővülő seregünk furább tagjainak köszönhető – de annyi beszélgetés (vagy mondjuk románc) közel sem lesz, mint egy újkori Fire Emblemben. A csapat bővítése egyébként legalább részben a legyőzött, majd csatlakozásra bírt ellenfeleknek köszönhető – amikor az adott karakterről kiderül, hogy elmét irányító varázslat befolyása alatt állt, ezzel nem is volt bajom, de amikor korábban háborús bűnök tömegét kapzsiságból, önzése nyomán, vagy akár egyenesen lelkesen elkövető alakról van szó, akkor nagyon furán jött ki, hogy ha úgy döntünk, Alain tárt karokkal várja a bandában. Nyilván el is utasíthatjuk ezeket a harcosokat, de mivel elsősorban belőlük kell összeállítani seregünket, ez furcsa feszültséget jelent; feszültséget, amellyel máskülönben nem foglalkozik a játék, és döntéseinknek nem mindig lesznek komoly következményei.
[+]
A játéktér, amelyen Alaint és kis csapatát valós időben, egérkattintást szimuláló módon irányíthatjuk, az egész világot magában foglalja – minden város, erőd és romos torony már messziről látható. Ez persze nem azt jelenti, hogy azonnal elgaloppozhatunk a világ másik végére, hiszen egy vaskézzel és tűzmágiával uralt birodalomban járunk, amelynek minden kisebb zónáját egy-egy bandavezér, tábornok, avagy mágus tartja felügyelete alatt. Egy ilyen területre betévedve aktiváljuk az ott elérhető csatát, egy tulajdonképpeni küldetést, és így kell lényegében megyéről megyére elfoglalni/felszabadítani az öt egykori országot. Hogy merre megyünk, kibe kötünk bele, az ránk van bízva, és mivel minden zóna valami új lehetőséggel gazdagítja arzenálunkat, érdemes is a fő feladatokon kívülre is kalandozni. Bár elvileg a játék vége elérhető úgy is, hogy a birodalom nagy része felszabadítatlan marad, aki a lehető legpozitívabb lezárásra vágyik, az nem ezt az utat fogja választani.
[+]
Időnket persze rengeteg egyéb feladatra is fordíthatjuk: a városokat apró küldetések teljesítésével lehet erősebbé tenni, saját seregünket pedig a becsületpontok költésével az erődökben lehet bővíteni. Bérelhetünk zsoldosokat, felkutathatjuk a régiek romjait, hajóra szállhatunk, egyezkedhetünk a nem-emberi fajokkal, és persze több kincstárra való pénzt elkölthetünk a szigetvilág boltjaiban. Rengeteg karakterpáros viszonyát is vezeti a játék, és ha ezt sikerült elég magasra tornázni (főleg azonos szakaszba sorolással, de akár hatalmas zabálásokkal is), akkor a Tales-sorozat skitjeire emlékeztető kis jeleneteket is megnyithatunk hozzájuk. Aki pedig tényleg, de úgy istenigazán tényleg szeretné magát a részletekbe is beleártani, az akár a felkelés zászlaját is maga tervezheti meg!
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
