Heroes of Mana

Ez a konzolgeneráció sok más mellett a régi játékok újabb diadalmenetéről is szólt –személyes ízlés, kérdése, hogy ezt valaki cinikus lóbőr-lehúzásnak, avagy igazi klasszikusok tisztelgéssel felérő modernizálásának tudja-e be, de az biztos, hogy egy jól sikerült remake egy újabb generációval ismertetheti meg a régi idők legendáit. És ez utóbbi hatványozottan igaz esetünkben, a Trials of Manánál, hiszen a tavalyi gyűjteményes kiadásig ez az 1995-ös program nem volt elérhető angolul. Eredetileg az igencsak ingadozó színvonalú Mana-széria harmadik része volt ez a program, a Super Famicom egyik exkluzív csodája, azon gyönyörű RPG-k egyike, amelyekért anno legfeljebb csak áhítozni lehetett.A tavaly Switch-re megjelent gyűjtemény, a Collection of Mana azonban végre elhozta a nemzetközi premiert is, és a csodálatos pixelek, no meg a fülbemászó MIDI zenék hívei örvendtek is – a Secret of Mana folytatása is nagyszerű kaland volt.

Amikor a Square Enix bejelentette e játék teljes remake-jét, én már jóval óvatosabban reagáltam: nem sokkal korábban a Secret of Mana azonos fejlesztők által összehozott új, 3D-s verziója óriási csalódásnak bizonyult, és lényegében semmit nem tudott felmutatni az eredeti kiadás erényeiből. Sajnos a Trials of Mana is ezt az utat követi – gyakorlatilag semmi ok nincs rá, hogy valaki ezzel, és ne az eredetivel játsszon.

A Trials of Mana nagyjából ugyanarról szól, mint a széria többi játéka: Mana Istennő, Mana Fa, Mana Kard, no meg az ezek ellen áskálódó, már az első pillantásra is nyilvánvalóan gonosz alakok körül kavarog a sztori. Mint elődjét, úgy ezt sem feltétlenül kell komoly fantasyként nézni, afféle tündérmeseként, horribile dictu, gyerekeknek szóló történetként nézve sokkal elfogadhatóbb a sok bambaság. A tényleges események a hat főszereplő körül zajlanak, és ebben a tekintetben az idén 25 éves játék igencsak megelőzte korát: velük együtt lényegében hat alternatív történetet kapunk, hisz millió részlet attól függ, hogy melyik karaktert választjuk ki főszereplőnek a játék legelején. Mellette két figurát lehet másodlagos karakterré kijelölni (ők a partitagok, akik a harcokban is irányíthatók, de a narratíva tekintetében lényegében láthatatlanok), a maradék három alak pedig szimpla NPC-ként jelenik meg itt-ott a világban. Ez azért nem jelent hat teljesen eltérő utat a játékon keresztül, hisz a körülbelül félórás, karakterenként tényleg teljesen eltérő felvezetés után (helló, Dragon Age: Origins!) nagyjából ugyanazt az ívet követjük majd;igaz, a főgonoszok kiléte ismét csak a hős-választástól függ.

Mindez így volt 1995-ben és így van ma is, a fő különbség abban van, hogy míg az egyik verzió a pixelgrafika egyik kimagasló példája volt, a másik egy olcsó és sok tekintetben igénytelen 3D-s program lett. Oké, nem teljes áron kerül forgalomba (bár a 15 ezer forint azért így sem olcsó), de helyenként olyan béna megoldások vannak a programban, hogy azt egy sokadrangú indie alkotásnak is felhánytorgatnám. Az egyes helyszínek parányi mivoltát, vagy a napszakváltás igénytelen megoldását felírhatjuk annak, hogy a fejlesztők hűek akartak maradni az eredetihez – oké, de akkor legalább az ezekkel járó töltési idők ne lennének ilyen hosszúak. A pixelesen megrajzolt városok csodálatosan izgalmas és magukkal ragadóan gyönyörű helyszínek voltak, ez a stílus nélküli 3D viszont kifejezetten rosszul áll a programnak – főleg a városok tűnnek kihalt műanyag makettfalunak, MMO-szerű díszletnek. Rosszak a méretarányok, hiányzik a bevilágítás, borzalmas a szájszinkron, nincs arcmimika, tömegesen ismétlődnek a karakterek (a félhülyén imbolygó árus például minden boltban és hotelben ugyanaz az alak).

És ha már karakterek: ami anno remek sprite volt, az most taszító karaktermodell lett. Technikailag is a bödön alját képviselik sosem mozgó hajukkal, fizikának nem engedelmeskedő ruháikkal, de maga a design is borzalmas. Legalábbis szerintem – elismerem, hogy itt a személyes ízlés is bejátszik, de Charlotte például a szörnyű hajával és állandó bababeszédével nálam minden idők egyik legundorítóbb RPG-karakterévé nőtte ki magát. De legyen szó Angelahajáról vagy Duran melltartó-páncéljáról, egyik karakterrel sem voltam megelégedve. Igazából a szörnyek, illetve az utunkat segítő tündérek közt találunk csak tényleg aranyos figurákat, de minden ilyenre jut néhány fogatlan, esetleg szájig lógó szemöldökkel rendelkező nyomorult.

Sword of Mana

A játék legjobb részét a harcrendszer, és persze az ezzel együtt járó állandó fejlődés jelenti. Mint a Mana-játékokban általában, a harc itt is a világtérképen zajlik, menük vagy bármi más akadály nélkül – ugyanúgy kaszabolhatunk és varázsolhatunk, mintha csak egy akciójátékban, vagy legalábbis Zeldában lennénk. Mivel nincs igazi védekezés és nincs igazi kombózás, ez finoman szólva sem egy kifinomult rendszer, de az tagadhatatlan, hogy élvezetes, ráadásul a szintlépés is addiktívan gyors tempójú. A szimpla tápolás mellett minden karakter kétszer alkasztot választhat, és bár ez akkora radikális változást nem jelent, mint talán várnánk, így is jó dolog ez a specializáció. Csakúgy, mint a szintén nemrég remake-elt Final Fantasy VII-ben, itt is egy karaktert irányíthatunk közvetlenül, a többiek a számukra kialakított stratégia szerint viselkednek az ütközetekben. Az alapbeállítás meglehetősen passzív, érdemes rögtön agresszívabbra venni a társakat – és akinek van rutinja a hasonló játékok terén, az nyugodtan kezdhet egyből nehéz fokozaton is, mert meglehetősen nehéz elpusztulni.

A fejlesztők, akik az olykor zsebkendőnyi területeket illetően értelmetlenül hűek maradtak az eredetihez, meglepő módon nem így jártak el, amikor a Super Famicom-verzió, sőt, az egész sorozat egyik legikonikusabb részéről volt szó: az új verzióból kivették a kétfős kooperatív-módot. A hivatalos indok az, hogy ez a 3D-be váltás miatt nem ment volna egykönnyen; én viszont vallom, hogy a játékipar ennél nagyobb technikai problémákat is megoldott már…

És akkor a cikk végén ki kell térni még két vaskos szegre a játék koporsójában. Az egyik az ikon, ami állandóan mutatja, hogy hová kell menni, még akkor is, amikor karaktereink éppen nyomoznának, vagy épp tanácstalanul állnának valami probléma előtt. Komolyan, ilyen agresszív irányjelzőt még nem láttam: mindent, de mindent pontosan mutat – és sokszor karaktereink sem engedik, hogy másfelé kolbászoljunk el. A másik dolog szerencsére áthidalható, hisz a programban van japán szinkron is; ez azért jó hír, mert az angol hangok olyan elképesztően igénytelenek, hogy arra én a Sega CD-korszak óta nem láttam példát. Nem csak a fémes, tompa minőség gyalázatos, de az egész úgy hangzik, mintha profi szinkronszínészek helyett haverokat és rokonokat hívtak volna be a stúdióba. Charlotte kisbabás gügyögése pedig olyan, mintha az Amino legborzalmasabb privát uwu-üzenetei elevenedtek volna meg. (Ha nem érted ezt a mondatot, szerencsés életed van…)

Egy remake-nek nem ilyennek kellene lennie. Egy remake-nek az eredeti legjobb vonásaira építve kellene többnek lennie – modernizálva azon, ami évtizedekkel ezelőtt megállta a helyét, de azóta elavult. A Trials of Mana mintha pont fordított elvek mentén készült volna – és nálam ez megbocsáthatatlan. Ismétlem: nincs olyan komponens a játékban, ami jobb lenne az új verzióban, mint a klasszikusban – ehhez talán az újramixelt zenék jutnak legközelebb, de ott sem egyértelmű a helyzet. A Mana-sorozat első tagjai (úgy, ahogy megszülettek) kihagyhatatlan remekművek – játssz azokkal!

A Trials of Mana PC-re, PlayStation 4-re és Switch-re jelent meg.

Pro:

• Az újrakevert zenék is jól szólnak;
• elméletben a 6 (a gyakorlatban inkább 3) sztorivonal remek dolog;
• a harc nem rossz.

Kontra:

• Nincs multiplayer;
• borzalmas karakterdesign és szinkron;
• Azon sem javítottak, amire ráfért volna;
• A 3D csak rosszat tett, switch-en szaggat is.

40

Grath