Amerikába jöttünk, ismét

2016 tavaszán a francia Ubisoft egy nagyon érdekes, vadonatúj játékkal jelentkezett. A The Division kezdetben sok kritikát kapott amiatt, hogy látványban jócskán elmaradt a mára hírhedté vált, korábbi E3-as prezentációtól, de a „botrány” elültével nagyon sokan rájöttek, hogy bizony egy tartalmas és minőségi játékkal van dolguk. Az éppen Karácsonykor romba dőlő, vírusfertőzés sújtotta New York lenyűgöző és érdekes helyszín volt, a ma már csak „looter shooter” néven emlegetett műfaj pedig izgalmas, új lövöldözős-RPG hibrid játékstílust jelentett. A játéknak bőven akadtak hiányosságai és problémái, de idővel kiváló bővítményeket kapott, és mi másra valók a folytatások, mint hogy a tapasztalatokból tanulva még jobbak legyenek elődeiknél?

Szinte pontosan három évet kellett várni a Tom Clancy’s The Division 2 megjelenésére, bár a játék története szerint nem ennyi idő, hanem mindössze hét hónap telt el. A téli New Yorkból a nyár derekán érkezünk az Egyesült Államok fővárosába, Washington DC-be, a vírusfertőzés ugyanis mindenhol szedte áldozatait, a káosz pedig nem múlt el. A fővárost ellenséges frakciók vonták ellenőrzésük alá, a maroknyi túlélő pedig kisebb erődítményekben rendezkedett be. Sokat látott felütés, és a Division 2 története nem is szolgál különösebb meglepetéssel. Nem a sztori lesz az, ami miatt játszani fogjuk ezt a játékot, hiszen ez kimerül abban, hogy (ismét) kerületről kerületre járjuk a várost, és visszafoglaljuk azt a kismillió fő- és mellékes tevékenység teljesítésével.

De a Division sorozat vonzereje nem is ebben rejlik, hanem a mély, szerepjátékokat idéző játékmechanikákban, az élvezetes tűzharcokban, a karakterfejlesztésben és abban, hogy mindig van mit csinálni. Ebben pedig brillírozik a második rész, mert a fejlesztők – az előddel kapcsolatos visszajelzések alapján – nagyon odafigyeltek arra, hogy még átgondoltabb, gördülékenyebb és motiválóbb játékmenetet hozzanak létre. Az eredmény pedig ennek a hibrid műfajnak talán a legjobb képviselője lett, folyamatosan érdekes loot rendszerrel, állandó tevékenységekkel, és ami még fontosabb: ezúttal az endgame-re is odafigyeltek.

A játék alapvetően két részre osztható: a kampány, amíg elérjük a maximális, 30-as szintet, és az utána következő Végjáték (Endgame), vagyis az a szakasz, amelyben az ilyen játékok felhasználói a legtöbb időt töltik. Ez nem azt jelenti, hogy a Division 2 kampánya rövid, könnyű vagy érdektelen lenne, sőt! A sztori küldetések a játék talán legjobb részei, elképesztően jó helyszíneken, a végletekig kidolgozott belső (és külső) tereken, fantasztikus díszletek között zajlanak. Jóval több ez, mint holmi gyakorlás az igazi megmérettetés előtt. Egy teljes értékű, nyílt világú kampányt kapunk irdatlan mennyiségű felfedeznivalóval, gyűjtögethető cuccokkal, rejtett titkokkal, és Washington DC csaknem 1:1 méretarányú térképével. Maga a játéktér egyébként nagyjából 20%-kal nagyobb, mint az első rész esetében, és ugyanolyan sűrűn beépített, aprólékosan kidolgozott városról van szó.

A fejlesztők a megjelenés előtt nem győzték hangsúlyozni, hogy mégis az endgame-re helyezték a hangsúlyt, ami meg is látszik a végeredményen. Gyakorlatilag az első rész tapasztalataira építették ezt a szakaszt. A karakterszinteket itt a felszerelés pontszám (Gear Score) veszi át, és megnyílnak a különböző világszintek, egyre erősebb ellenfelekkel, és persze még jobb zsákmánnyal. Ha még ez sem lenne elég, egy teljesen új ellenséges frakció, a Black Tusk is bevonul a városba, akik még nagyobb kihívást jelentenek, és ezzel a sztori küldetéseket is újra lehet játszani eltérő célokkal és kihívással, több fokozaton is. Talán szokatlan az ilyen, „élő szolgáltatásként” működő játékoknál, de a The Division 2 bizony már megjelenésekor is teljes értékű, funkciókkal és tevékenységekkel telezsúfolt játék, a tartalomra nem lehet panaszkodni.

Sárga loot és fekete zónák

Arra kísérletet sem teszek, hogy részletesen elemezzem az előrehaladási rendszert, vagy a játék egyes mechanikáit, mert erről nem hogy cikket, hanem inkább kisregényt lehetne írni. A Division 2 alapvetően megtartotta a sorozatra jellemző alappilléreket. Ismét van műveleti központunk (ezúttal maga a Fehér Ház), de a városban van két nagyobb erődítmény is, amiket segítve további embereket toborozhatunk a központba, ezzel új funkciókat nyitva meg. Craftolás, teljes funkciós lőtér, különböző operátorok, projektek, a felszerelések újrakalibrálása, de még borbély is elérhető, így – az egyébként immár sokkal részletesebben megalkotható – karakterünk külsején is változtathatunk. Ez is olyasmi, ami az első részbe csak hosszú hónapok után került bele.

Változott viszont a város felszabadításának menete. Kontroll pontokat foglalhatunk el az ellenségtől (ehhez baráti erőket is segítségül hívhatunk, pro tipp: kellenek is), ezek mellett pedig többféle mellékes tevékenységet is végezhetünk, sőt időnként végeznünk is kell. Nyilvános kivégzések, propaganda adások, ellenséges járőrcsapatok likvidálása, és még lehetne sorolni. Ha még ez sem elég, egészen komoly mellékküldetéseket is végezhetünk, amik csaknem olyan változatosak és izgalmasak, mint maguk a főfeladatok. Nemcsak XP-t, hanem remek zsákmányt és exkluzív tervrajzokat is adnak ezek, így gyárthatunk magunknak egyre jobb fegyvermódosítókat is.

Az egész játékot átszövi maga a loot rendszer, ami az egyik legjobb, amit ilyen jellegű játékban eddig láttunk. Tulajdonképpen bármit csinálunk, a játék önti ránk az egyre jobb zsákmányt, fegyverek, páncélok, módosítók pottyannak dögivel, csak győzzük szortírozni őket. További célok, például projektek és körözött bűnözők még több és jobb jutalmat adnak, az endgame folyamán pedig napi küldetések, új napi és heti kihívások is megjelennek. Minden összefügg mindennel, és ahogy az lenni szokott, minél erősebbek vagyunk, minél durvább cuccok, bónuszok és módosítók csüngenek a karakteren, annál élvezetesebb a harc is. A karakter irányítása, a gunplay jobbára a régi maradt, kiforrott fedezékrendszerrel, kifejezetten fluid mozgással, egyszerűen élvezetes és természetes az egész. Arra már ki sem térek, mennyi beállítási lehetőségünk akad, még akár az egész HUD-ot is átrendezhetjük. Ilyen mértékű részletességet csak nagyon kevés játékban látni, főleg a megjelenés napján.

Természetesen visszatért a Dark Zone is (ezt az első részben Fekete Zónának hívtuk, de a folytatás sajnos nem kapott magyar feliratot, így maradunk az angol megnevezéseknél), ami tulajdonképpen ugyanúgy működik: fertőzött lootot szedhetünk össze, amiket helikopterrel kell kimenteni a területről. Van viszont egy nagy különbség, ami a PvP-t érinti: a játék automatikusan normalizálja (egymáshoz hangolja) a karakterek képességeit és statisztikáit, így elméletben nem történhet meg az, hogy egy agyontápolt ügynök fél tárral kivégez bárkit, és röhög a markába (a gyakorlatban mondjuk, megtörténik, csak ritkábban). Ez a normalizálás és skálázás kooperatív módban is működik: az alacsonyabb szintű játékos ideiglenesen felerősödik, így nyugodtan lehet együtt játszani, bármekkora eltérés is van az ügynökök között. A Dark Zone összességében nem mutat különösebb újdonságot, de aki az első részben szerette, az az itteni három sötét zónában is rengeteg időt eltölthet.

Kaptunk színtiszta PvP módokat is, ez Conflict néven fut, és hagyományos, egymás elleni multiplayer lehetőségekből áll. Aki más ügynökökre szeretne lövöldözni, itt megteheti, egyedül vagy csapatban is, természetesen mi más, mint további loot reményében. Ha már többszereplős mód és közösség: a klán rendszer is teljesen kidolgozott és kiforrott, komoly mélységű lett. Klánba csatlakozva közös célokat kapnak a játékosok, a megszerzett tapasztalati pontok és teljesített feladatok függvényében pedig az adott klán szintet lép, ami kozmetikai bónuszokkal, saját klán boltossal és rendszeres heti jutalomládákkal jár. Nem lehet eléggé hangsúlyozni: a Division 2 egy totálisan „full featured”, azaz abszolút mértékben kidolgozott és átgondolt játék lett.

Nehézségek és látványosságok

Bármennyire is hatalmas, tartalmas és nagyszabású játék, sajnos a Division 2 sem hibátlan, és most itt nem az időnként felbukkanó kisebb technikai döccenőkre (no meg a rendszeres szerver karbantartásokra) gondolok. Van egy nagy eltérés az első részhez képest, és ez sokak számára negatív, megy is róla a vita rendesen: a The Division 2 sokkal nehezebb játék lett, leginkább szóló (egyedüli) játékosok számára. Ennek egyik oka, hogy az ellenfelek okosabbak lettek: nem maradnak egy helyben, hanem állandóan megpróbálnak bekeríteni vagy oldalba támadni. Rohannak, nekünk rontanak, és rengeteg eszközt (gránátot, robbanó autókat, ágyúkat, drónokat) vetnek be, ráadásul olyan gyorsan és pontosan lőnek, mintha legalábbis Lucky Luke és Tell Vilmos leszármazottai lennének. Nem egyszer kifejezetten igazságtalannak érződik a kihívás, és aki egyedül játszik, nagyon gyakran kerülhet lehetetlen helyzetbe, akár simán, a nyílt utcán is, bármelyik sarkon.

A megjelenés előtti bétaperiódusokhoz képest a fejlesztő Massive Entertainment ugyan sokat csiszolt a kihíváson, de őszintén szólva nem eleget. Aki egyedül szeretné (vagy kénytelen) felfedezni és visszahódítani Washingtont, annak sok frusztráló pillanata lesz. A kihívás skálázódik a csapatban lévő játékosok számának függvényében, de lefelé nem eleget. Túl sok és túl erőszakos/pontos ellenfelet önt a játékos nyakába a játék, ügynökeink ráadásul sokkal gyorsabban is halnak, bármilyen páncélzattal vonuljunk is fel. Bár a teljes játék abszolválható egyedül is, tény, hogy a játékélményt kooperatív módra tervezték, így a legjobb élmény érdekében mindenképp csapatban érdemes haladni.

A relatív nehézséget leszámítva sok panaszunk nem lehet. A Division 2 mély tartalmáról, élvezetes harcrendszeréről már volt szó, és ezt szerencsére a technikai részletek is alaposan megtámogatják. Washington lepusztult, növényekkel benőtt városa elképesztően jól néz ki, a Snowdrop Engine hihetetlenül szép effekteket produkál, a dús növényzettől a borotvaéles textúrákig. Visszatért a látványos rombolhatóság is, az autók, beton oszlopok, táblák, ablakok, minden szétlőhető, minden úgy robban, törik, morzsolódik, ahogy azt elvárjuk, a belső helyeken csak úgy röpködnek a mozdítható tereptárgyak. Konzolokon mindezt teljesen stabil 30 fps-sel élvezhetjük, Xbox One X-en natív 4K-ban. A játékba egy teljes értékű (komolyan, ebben a cuccban mi nem teljes értékű?) fotómód is került, rengeteg funkcióval, mélységélességgel, nagyon látványos képeket lehet készíteni. Fogunk is, mert a várost járva szinte mindenhol lehet kattintgatni, annyira élethű és gyönyörű az egész. Nappal vagy éjjel, tiszta időben vagy őrületes viharok közepén egyaránt.

Nagyon jól átgondolt, mély RPG játékmenet, élvezetes harcok, hatalmas, látványos város és maximálisan kidolgozott funkciók. A Tom Clancy’s The Division 2 megtartotta az első részben megszeretett alapokat, és ezekre építkezve egy olyan alkotássá vált, ami az első naptól fogva kész játék benyomását kelti. Ráadásul további endgame tartalmak és ingyenes bővítmények várhatók hozzá (például már ezen a héten is). Egyedül a szóló játékosok szívhatják a fogukat, mert egyedül barangolni a városban a szükségesnél nehézkesebb és frusztrálóbb élmény lett, és persze az újdonság varázsa sincs már úgy meg, mint három évvel ezelőtt. Ezektől függetlenül, aki egy hosszan tartó, élvezetes, nagyszabású lövöldözős-szerepjáték hibridet keres, ennél jobbat most valószínűleg nem talál.

Pro:

• remekül átgondolt, részletesen kidolgozott előrehaladási és fejlődési rendszer;
• élvezetes harcok;
• fantasztikusan megtervezett küldetéshelyszínek;
• profi loot rendszer extrém mennyiségű tennivalóval;
• gyönyörű látvány.

Kontra:

• egyedül játszva végig túl nehéz;
• jellegtelen, súlytalan történet;
• az újdonság varázsa kicsit már megkopott.

80

A Tom Clancy’s The Division 2 PC, PS4 és Xbox One platformokra érhető el.

dreampage