Mindig is szerettem a városépítő játékokat, üdítő színfoltot jelentenek a mindent elsöprő FPS-dömping idején. Külön műfaj ezek között az antik világ városainak reprodukálása, mely kiskorom óta nagyon kedvelt téma nálam. Talán az is közrejátszik ebben, hogy tudom ellensúlyozni a pusztítást egy kis építéssel.
Az városépítő játékok csendben kihalnak. Ahogyan kihalt a hajdanán sokat kedvencévé vált Tycoon sorozat, olyan címekkel, mint a Transport Tycoon Deluxe, melynek az Open TTD révén még ma is sok hódolója van, holott 1994-ben készült az eredeti játék! Meghalt a SimCity is. Hatalmasat kellett csalódnom a sorozat kapcsán, nem tudok elmenni amellett, hogy ne kapcsoljam össze a hajdanán szintén nagy rajongótábort maga köré gyűjtő játék hanyatlását a Maxis EA által történt felvásárlásával. A csúcsot talán a SimCity 3000-rel érték el, de méltó folytatás volt a 4 is. A kiegészítő, a Rush Hour viszont csalódást keltő volt, a Sims vonal erőtlen és fölösleges integrálási kísérletével, amellett, hogy hozott pozitív újításokat is. Nagy érdeklődéssel vártam a SimCity Socities-t, a legújabb részt. Olyan mértékben teszi nevetségessé a SimCity-brandet, hogy erre nincs találó hasonlat.
Caesar III - még ma is szép
Sajnos hasonló jelenséggel voltam kénytelen az ókorban is szembesülni. A megunhatatlan Caesar után megismerkedtem a Pharaoh-val, amely, bár bizonyos szinten visszalépést jelentett (kevésbé ütős feeling, kevesebb video-betét és kevésbé jó zenék), mégis hozott olyan újításokat, melyek okán ezt is nagyon megszerettem (Nílus-áradásán alapuló mezőgazdaság, piramisépítés, komoly gazdaság). Ezt követően a Zeus került kezeim közé. A rómaiak és az egyiptomiak után végre a görögökön a sor. Térjünk a lényegre: csalódást okozott a játék. Az zavart ennél már a legjobban, hogy mindhárom címet az Impressions Games készítette, gyanítom a fejlesztők is legalább részben egyeztek, és sikerült olyan nagyszerűen elfelejteni a korábbi részek pozitívumait, hogy az megmagyarázhatatlan. A zavaró hibák ennek ellenére maradtak, és ami csak hab a tortán, újak is jöttek. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a Caesar és a Pharaoh hátrányait sikerült ötvözni a Zeusban. Ezután az Emperor kiadása következett, ami az ókori Kínába kalauzol minket. Ezt a részt csak egy ismerősömnél állt módomban kipróbálni, de azt kell mondjam, egy óra játék után könny szökött a szemembe. Igen, sikerült még rosszabb játékot csinálni, mint a Zeus. Dühödten hagytam ott a gépet, és elhatároztam, soha többet nem játszom ezzel a sorozattal. Nem sokkal ezután be is zárta kapuit az Impression Games, és ez egy korszak végét jelentette, jól lehet, az utolsó évek vergődése már messze nem az volt, amiért hírnevet szereztek.
A Sierra persze nem hagyta annyiban, és az Impressions nélkül folytatta a Caesar vonal leépítését. Kiadták a negyedik részt, amit ugyan nem próbáltam, de még a legpozitívabb kritikák olvasása közben is bukfencezett a gyomrom egyet-kettőt. A napokban azonban felfigyeltem az Imperium Romanumra, mely felkeltette az érdeklődésemet. Az sg.hu-n elolvastam a róla szóló cikket, és még mindig nem tűnt rossznak, ezért úgy döntöttem, adok egy esélyt a játéknak. Nem mondom, hogy hátránnyal indult a játék, amikor megtudtam, hogy nem a Sierra, hanem a Kalypso fejleszti. Titkon reménykedtem benne, hogy talán visszatér az ókori városépítés régi fénye. Az összehasonlítás kedvéért telepítettem gépemre a Caesart III-at is.
Imperium Romanum - 3D, mégsem üt
Kezdjük talán azzal a megállapítással, ami a Caesar III-at ismerők számára egyből szembetűnő: ha ki nem jelenthetjük, hogy az Imperium Romanum egy Caesar-klón, mindenesetre a fejlesztők mintaként tekintettek a „nagy ősre”, és most finoman fogalmaztam. A koppintásokkal ugyanakkor az a baj, hogyha rosszul sikerülnek, olyan érzésünk támadhat, hogy még másolni sem tudnak a fejlesztők.
Azt kell mondjam, hogy a játék egész megjelenése, a főmenü, a rajzok (mert itt csak arra futotta) elég spórolósak, sajnos érezni, hogy a fejlesztők a lehető legtöbb időt és energiát meg akarták spórolni, és még egy tehetséges grafikusra sem futotta a keretből. Nem akartam elhinni, de szám szerint 3-4 ötperces betétdal szól háttérzeneként végig, ami valljuk be, elég nyomasztó egy idő után. Az üzenetek, melyeket a szenátustól kapunk, szintén nem túl sokszínűek, gyakorlatilag ezekből sincs több 6-nál (1 óra játék során legalább 10-szer írják fel a szenátus falára helytelenül a „FREEDOM” szót). Különösen fájó ez a Caesar ismeretében. A ’97-es fejlesztésű játékban minden fontosabb hírt hangulatos videó kísér, a zenék nagyon rómaiak és nagyon változatosak is, elnyűhetetlennek mondanám őket; még arra is figyeltek a fejlesztők, hogy a város méretének növekedésével arányban váljanak egyre magasztosabbá, dicsőségesebbé.
A két játék között a legszembetűnőbb talán a kezelőfelület különbözősége, ezen a ponton sok panasz nem érheti egyik játékot sem. A Caesar a jól bevált „kiválasztom jobb oldalról és lerakom” megoldása helyett egy kör alakú helyi menüből tudjuk kiválasztani az épületeket, amit az üres területre jobb klikkel hívhatunk elő. Gyors, praktikus, ugyanakkor sosem tudtam nagy magabiztossággal kezelni, mert mindig összekevertem az épületek piktogramjait.
Ahogyan egyre jobban próbáltam belemélyedni a játék megismerésébe, egy idő után rá kellett jönnöm, hogy az Imperium Romanumba nem is lehet belemélyedni. A játék meglepően felületes, nem akartam elhinni, hogy ennyire le van butítva. Nem tartogat meglepetéseket, kihívásokat. Az ember arra számít, hogy amit az első 10 percben lát, csak a kezdet. Nem. Szó sincs arról, mint a Caesar esetében, hogy az ember összecsinálta magát amikor megindultak a barbárok, mert tudta, hogy jó eséllyel pusztul az egész város. Itt egy 100 fős csapat felgyújt két házat és „adios”. Szó sincsen anyagi csődről. Nem lehet annyira rosszul csinálni a gazdaságot, hogy ne legyél nyereséges. Bármikor, bárhol dönthetsz úgy, hogy 10x-esére növeled mondjuk az olívaolaj kitermelését; csak annyit kell tenned, hogy bárhova a pályán leteszel x farmot, mellé 2x házat, és kész, már dől is az olaj. Tehetség kell ugyanakkor ahhoz, hogy egy ilyen marha egyszerűen felépített gazdaság hogyan lehet áttekinthetetlen. Az embernek fogalma sem lehet róla, hogy az egyes árucikkekből kinek, mikor, mennyire van szüksége, mikor mennyit termeltek, és fogyasztottak el, hova viszik, kik viszik, mert a statisztika, mint olyan, szinte teljesen hiányzik egy városszimulációs játékból (!), hát ez elég érdekes. A Caesar ebből a szempontból toronymagasan vezet. Világos, átlátható gazdasági láncok, részletes, mindenre kiterjedő statisztikák, minden házban tudod, mennyi a búza, a bor és a bútor. Az emberek ott igen reális módon állandóan elégedetlenkednek, nagyon nehéz úgy intézni, hogy ne legyen éppen semmi bajuk. Ha nem tudod kiépíteni a disztribúciót úgy, hogy hozzájussanak a javakhoz, kíméletlenül visszafejlődnek a lakókörzetek, elvándorolnak az emberek és munkaerőhiány alakul ki. Az ember emellett ki van szolgáltatva az istenek és a barbárok kénye-kedvének is. Pl. a kereskedők védőszentje, ha rossz passzban van, szó nélkül a levegőbe küldi a teli raktáradat. Ha Neptunuszt sikerül magunkra haragítani, oda az összes halász- és kereskedőhajó. Főleg a barbárokkal spékelt küldetésekben élet-halál harcot folytatunk a játék első felében, mert az adósságok miatt egyre ingerültebb császár, az elégedetlenkedő lakosság és az agresszív barbárok közé szorulhatunk. Ehhez képest az Imperium Romanum különösen ingerszegény, Róma mintha egy mesében lebegne, és megfoszt minket az isteni interaktivitástól, ami sokat dobott az elődön. Ami azonban a legmegdöbbentőbb, hogy nincsen minden istennek temploma. Van „A Templom”, és kész. Rómaiak forgolódnak a sírokban.
Külön bekezdést érdemel a város fejlődése, ami ultragagyi. A házak felépítése szerintem korrekt, nagyon tetszik ez a Settler-es beütés, hogy a központi nyersanyagraktárból rabszolgák cipelik ki az építőelemeket, ahol a Mester összerakja a házat (természetesen nincsen az épülő házaknak egyetlen elkészített modellje sem, hanem AoE2-szerűen néhány hordóból és deszkából lesz kész a ház). A megépülés pillanatában egyből bele is teleportálnak a lakók. Oltári röhej, hogy két munkanélküli, egy nyugdíjas és egy iskolás gyerek felhúz magának egy márvány-gránit villát, és évekig elvannak munka nélkül. Ha a vízvezetékek problémáját letudtuk (ami így utólag visszatekintve talán a legnagyobb kihívása a játéknak), már célegyenesben vagyunk. Kell egy oltár, egy templom, meg némi kaja és kész. Máris villában élnek. Hol van ez attól, amikor azon kellett szenvedni, hogy eljusson a 4 féle színházi, 3 féle oktatási ellátás lakóinkhoz a Caesarban? Mielőtt tovább folytatnám a hasonló esztelenségeket, inkább abbahagyom, és a játék besorolására tekintek: 7+. Aha, így már minden világos. Szóval, ha gyereknek csinálunk játékot, annak már nem kell igényesnek, jónak lennie. Nos, én 9 évesen is tökéletesen elvoltam a Caesar3-mal, pedig akkor még nem is tudtam angolul pár szónál többet.
A videobetétek a múlté, helyette sablonos szövegek percenként
A grafikai megjelenés szép, még talán igényesnek is mondanám, de ez a grafikai motor adottságaiból adódik. Az épület-modellek viszont nevetségesek, semmi Róma-fíling nem jön át, továbbá végtelenül unalmas is a városkép. Figyelem: a lakóházak 4 kemény szinten keresztül tudnak fejlődni. Faház-téglaház-kőház-márványház. Zseniális, csak éppen a Caesarban nem kevesebb, mint 20 szinten fejlődnek a lakóházak (szintenként nem ritkán 6 rajzolt változattal), minden szintnek külön speciális igényei vannak, és egyre impozánsabb környezetre vágynak. Nem értem, miért kellett ennyire „rómaiatlan” épületeket tenni az IR-ba, ha már ennyire másolták a Caesart, itt is igazán megtehették volna. A legdurvább talán az őrtorony, ilyen tornyokat a középkorban építettek leghamarabb, de a vízvezetékeket azért nem übereli, ami egyméteres szélességgel és húszméteres magassággal igazi építészeti csoda, a rajta lévő világoskék ponyva pedig a víz akar lenni, bocsánat.
Pár szót a pozitívumokról is. Nagyon-nagyon tetszett, talán a játékban leginkább, hogy tetszőleges városstruktúrát választhatunk. Az épületek 8 irányba, szinte méter pontosan illeszthetőek, hasonlóan az utakhoz, sőt. Az utak nem feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy az adott épület működjön. Természetesen, ha ragaszkodunk hozzá, választhatjuk a sugárutas, vagy Manhattan-típusú városfelépítést, de lehet kacskaringós, középkori utcaképünk is, vagy akár szeres településben is gondolkodhatunk. A másik nagyszerűen megoldott dolog a városi élet. A sok kis figura csak úgy nyüzsög az utcákon, és nem csak az utcákon: ha rövidebben eljutnak céljukhoz, a házak között, a kertek alatt, a farmokon keresztül közlekednek. Életszerű lett az élelmezés is: immáron nem a bazáros/piacos hölgyemény osztja szét a kaját, hanem a lakók mennek bevásárolni, beállnak a pékhez, halárushoz, henteshez. Közben a pék sürgölődik a sütőlapáttal. Lassan a jó dolgok végére érünk, de egyet még fel tudok hozni, ami kis híján meg is menthetné a játékot. A városunkban ugyanis nyomon követhető minden, olyan értelemben, hogy az embereknek állandó neve, címe, foglalkozása van, tehát ha rákattintunk egy járókelőre, linkként tovább mehetünk a munkahelyére, lakóhelyére, megnézhetjük a családját, az ő nevükre kattintva tovább nézelődhetünk, a véleményüket is megtudhatjuk. A „tavern”-ekben (nem tudom erre mi a jó magyar megfelelő, leginkább talán fogadó-kocsma) pedig érdeklődhetünk az emberek igényei iránt, lefülelhetjük a pletykákat. Ezek a pozitívumok nekem nagyon tetszettek, nagyon ötletesnek és innovatívnak találtam, de minden jóindulatom ellenére is édeskevés, a játék ordító hibái, bugjai, grafikai és zenei vérszegénysége, monotonsága, végletekig való leegyszerűsítése szabály szerint lefejezi a játékot, számomra élvezhetetlenné téve azt.
Személy szerint én továbbra is nyitva hagyom a kérdést: hova tart a játékfejlesztés? Miért csak FPS-ben tudunk gondolkodni? Sajnos a dolog igencsak kétoldalú. Ha lennének igényes városszimulációs játékok, lehet, hogy többen rákapnának a stílusra, így nem lehet arra fogni, hogy nincs ilyesmire igény. Nekem még arra is lenne jó pár ötletem, hogyan lehetne megvalósítani például egy SimCity MMO-t, ami valódi üdítő lenne napjaink játékai között. Egyelőre tehát továbbra is várom a reneszánszot, addig visszamegyek kicsit Pharaoh-zni.
