Jazz és harci robotok
A Borderlands-trilógia meglehetősen beteg humorát sikerült maradéktalanul átvenni; itt vannak a maszkos törpe mutánsok, az őrült járművek (az epizód végén egy halálraliban is el fogunk indulni), a szörnyű fegyverek és a posztapokaliptikus világ minden más kelléke is a színes fénycsíkokkal jelölt zsákmánytól a millió statisztikán át az elmebeteg karakterekig. Az egyik pillanatban az űrállomásból utánunk hajított harci robotot irányítva harcolunk egy sereg bandita ellen, majd egy igen furcsa múzeumban kutatunk egy orgazda után, majd azt kell valahogy megúsznunk, hogy egy sebesen mozgó kocsiból kihajítsanak minket. A Telltale-féle kalandjátékok még sosem pörögtek ilyen tempóval, ilyen változatosan, mint itt. Még az akció is sokkal jobb, mint eddig, legyen szó Mad Maxbe illő bunyóról egy szörnyű halálkocsi platóján, netán a harci robot célkeresztjének irányításáról, vagy akár a menekülésről egy óriási skag elől.
Saját robotunk harci felszerelését mi állíthatjuk össze (válassz rakétavetőt és gránátokat!).
Persze a hangsúly most is inkább a párbeszédeken van, és e téren a Tales from the Borderlands brillírozik. Mivel a játékban gyakorlatilag mindenki egy önző és erőszakos pénzhajhász tuskó, végre lekerül a játékosról is a moralitás szájkosara. És mert a dráma helyett a humor van a középpontban, bátran lehet a lehető legtulokabb hazugságokat választani minden alkalommal – sötét következmények helyett általában valami szarkasztikus beszólás, vidám jelenet a jutalom. Mivel a történetet két alaposan megkötözött hősünk meséli egy sisakos, eltorzított hangú alaknak, mindkét karakter próbálja saját magát jobb helyzetben feltüntetni (már ha hagyjuk őket kibontakozni).
A megbízhatatlan narrációt itt két, gyakorlatilag folyamatosan hazudozó hősünk biztosítja.
Tegnap jó sokat szapultam a Telltale körítéshez fűződő kissé igénytelen hozzáállását; örömmel jelenthetem, hogy ennek szikrája sem látszik meg ezen a játékon. Bár ugyanazt a grafikus motort használja a Tales of the Borderlands is, itt minden sokkal kidolgozottabb, stílusosabb. Rengeteg helyen (a betűtípusoktól a menükig) átvették a Borderlands remek megoldásait, a karakterek sokkal jobban animáltak, mint bármelyik szériában korábban, és a konzolokon oly idegesítő lelassulásokat is sikerült csaknem kiirtani. Harsány színek, remekül megformált karakterek (és nem csak a fontos hősök kaptak nagy figyelmet, hanem gyakorlatilag mindenki), változatos helyszínek biztosítják, hogy az ember simán átsiklik egyes területek hevenyészett kialakításán, furcsán ugráló arckifejezéseken, illetve azon, hogy a QTE-részeken és a párbeszéden túl sok tennivaló ezúttal sem akad. És mindenképpen meg kell említeni a szinkronszínészeket is, akik fantasztikusat produkálnak; igaz, ettől a szupercsapattól el is várható. A két főszerepet Troy Baker és Laura Bailey játssza remekül, de Nolan North, Patrick Warburton, Chris Hardwick és a többiek is csúcsformában vannak.
Utunkat temérdek érdekes alak keresztezi. Néhányan ráadásul egész sokáig életben is maradnak.
A Tales from the Borderlands számomra az év egyik legjobb meglepetésének bizonyult. A néha szarkasztikus angol humorba, néha helyzetkomikumba átcsapó vidám hangulat, a sok-sok hibájuk ellenére imádnivaló karakterek és a fejlesztőkhöz képest új szintet képviselő megvalósítás teljesen elvarázsoltak. Ha a további részek sem fulladnak lapos klisékbe, kiszámítható kincsvadászatba vagy erőltetett romantikába (és ezeknek egyelőre semmi nyoma), remek évadnak nézünk elébe!
Pro:
- Kellemesen száraz humor, nagyszerű rendezéssel
- Félelmetesen jó szinkron és zenék
- Bár a grafikus motor nem változott, messze ez a leglátványosabb Telltale-játék
Kontra:
- A döntések egyelőre jóval kevésbé tűnnek fontosnak, mint a Telltale többi sorozatában
- Egy résszel rövidebb lesz az évad, mint a Game of Thrones
90
A Tales from the Borderlands epizodikus kalandjáték első része PC-re és Mac-re, PS3-ra és PS4-re, Xbox 360-ra és Xbox One-ra jelent meg. Az Android és iOS verziók is hamarosan érkeznek.
