The Pre-Sequel Sequel Sequel

A tegnapi Game of Thrones teszt alkalmával kitértem már a Telltale fejlesztőcsapat mennybe emelkedésére és az azóta történtekre, így most inkább kihagynám a történelemórát. Már csak azért is, mert a Tales of the Borderlands első epizódja az alig két év alatt fogalommá vált Telltale-kalandjátékok talán legjobb fejezete és egész biztosan legjobb sorozatindítója lett! Ez pedig nem kis részben annak köszönhető, hogy durva dráma helyett (és néha: mellett) végre humorral dobták fel a jól ismert játékmenetet, és ez parádésan jól működik.

Ahogy a Game of Thrones-t is alaposan feldobta az, hogy több karaktert irányítunk, úgy ez itt is remek fogásnak bizonyul. Sőt; míg ott csupán az eltérő helyszíneken zajló eseményeket ismerhettük meg a több karakternek köszönhetően, addig itt a két hős ugyanazt a történetet meséli el, mindegyik a saját szempontjából, így néha radikálisan eltérő módon. Ez a játékokban szinte soha nem alkalmazott írói fogás mind prózában, mind filmen remekül működik, és a Tales from the Borderlands is sokkal szórakoztatóbb ennek köszönhetően, mintha egyszerűen csak kiderülne, hogy mi is történt. Érdemes sokszor a nyilvánvaló hazugságokat választani a sztorizgatás során, ezek mindig jóval viccesebb jelenetekkel jutalmaznak, mint a(z amúgy cseppet sem unalmas) valóság.

Két hősünk. Illetve, két „hősünk”.

És hogy kik is hőseink? Eltérőbb alakok nem is igazán lehetnének. Elsőként Rhys-t ismerjük meg, aki a bolygó feletti Helios űrállomáson ténykedő Hyperion cég egyik apró fogaskereke. Kiberszeme és fémkarja ugyan izgalmas múltra is utalhatna, de igazából programozóként dolgozik az igen gonosz cég egyik unalmas fertályán. Szabadidejét legjobb haverjával való ábrándozás tölti ki: Rhys és Vaughn a ranglétrán való felkapaszkodásra, sok pénzre és nagy autókra (igen, az még az űrállomáson is státusszimbólum) vágyik. Régóta dédelgetett álmuk körülbelül három pillanat alatt omlik össze, amikor Rhys helyett nemezisét, az imádnivalóan utálatos Vasquezt léptetik elő. Hősünkből fejes helyett takarító lesz, ám még az első szemetet sem szedjük össze, mire megszületik a zseniális terv: elutazunk az egzotikus Pandora bolygóra a „prolik” és mutánsok közé, elcsórjuk a Vasquez által áhított kincsesbunker kulcsát és így szerzünk hatalmat, dellát és verdát. A gondolatot tett követi, és hamarosan már a céges kultúrától nem csak kilométerben igen messzire levő Junction Point romvárosában seftelünk és bunyózunk és menekülünk.

Ha úgy gondolod, hogy bármelyik pandorai polgár hajlandó útbaigazítást adni, bizony nem sokat tudsz erről a helyről…

Az érem másik oldala a csinos Fiona, aki húgával és nevelőapjával éli a piti bűnözők életét. Egy kis hullarablás, némi csalás, itt-ott hamisítás, hátbaszúrás, rablás – Fiona napjai bizony nem feltétlenül békések. A kis trupp legújabb terve az eddigi legnagyívűbb, és ha sikerül átvergődnünk kidobókon és egy vallatáson és némi szabotázsakción, akkor… nos, talán nem lövök le nagy poént azzal, ha elárulom, minden nem alakul tökéletesen, elvégre a mese elején vagyunk. A két, erőteljes morális kihívásokkal küzdő karakter találkozása és későbbi interakciói igazi élményt jelentenek, ráadásul a két másodlagos társ is igazán remek személyiség lett.

Jazz és harci robotok

A Borderlands-trilógia meglehetősen beteg humorát sikerült maradéktalanul átvenni; itt vannak a maszkos törpe mutánsok, az őrült járművek (az epizód végén egy halálraliban is el fogunk indulni), a szörnyű fegyverek és a posztapokaliptikus világ minden más kelléke is a színes fénycsíkokkal jelölt zsákmánytól a millió statisztikán át az elmebeteg karakterekig. Az egyik pillanatban az űrállomásból utánunk hajított harci robotot irányítva harcolunk egy sereg bandita ellen, majd egy igen furcsa múzeumban kutatunk egy orgazda után, majd azt kell valahogy megúsznunk, hogy egy sebesen mozgó kocsiból kihajítsanak minket. A Telltale-féle kalandjátékok még sosem pörögtek ilyen tempóval, ilyen változatosan, mint itt. Még az akció is sokkal jobb, mint eddig, legyen szó Mad Maxbe illő bunyóról egy szörnyű halálkocsi platóján, netán a harci robot célkeresztjének irányításáról, vagy akár a menekülésről egy óriási skag elől.

Saját robotunk harci felszerelését mi állíthatjuk össze (válassz rakétavetőt és gránátokat!).

Persze a hangsúly most is inkább a párbeszédeken van, és e téren a Tales from the Borderlands brillírozik. Mivel a játékban gyakorlatilag mindenki egy önző és erőszakos pénzhajhász tuskó, végre lekerül a játékosról is a moralitás szájkosara. És mert a dráma helyett a humor van a középpontban, bátran lehet a lehető legtulokabb hazugságokat választani minden alkalommal – sötét következmények helyett általában valami szarkasztikus beszólás, vidám jelenet a jutalom. Mivel a történetet két alaposan megkötözött hősünk meséli egy sisakos, eltorzított hangú alaknak, mindkét karakter próbálja saját magát jobb helyzetben feltüntetni (már ha hagyjuk őket kibontakozni).

A megbízhatatlan narrációt itt két, gyakorlatilag folyamatosan hazudozó hősünk biztosítja.

Tegnap jó sokat szapultam a Telltale körítéshez fűződő kissé igénytelen hozzáállását; örömmel jelenthetem, hogy ennek szikrája sem látszik meg ezen a játékon. Bár ugyanazt a grafikus motort használja a Tales of the Borderlands is, itt minden sokkal kidolgozottabb, stílusosabb. Rengeteg helyen (a betűtípusoktól a menükig) átvették a Borderlands remek megoldásait, a karakterek sokkal jobban animáltak, mint bármelyik szériában korábban, és a konzolokon oly idegesítő lelassulásokat is sikerült csaknem kiirtani. Harsány színek, remekül megformált karakterek (és nem csak a fontos hősök kaptak nagy figyelmet, hanem gyakorlatilag mindenki), változatos helyszínek biztosítják, hogy az ember simán átsiklik egyes területek hevenyészett kialakításán, furcsán ugráló arckifejezéseken, illetve azon, hogy a QTE-részeken és a párbeszéden túl sok tennivaló ezúttal sem akad. És mindenképpen meg kell említeni a szinkronszínészeket is, akik fantasztikusat produkálnak; igaz, ettől a szupercsapattól el is várható. A két főszerepet Troy Baker és Laura Bailey játssza remekül, de Nolan North, Patrick Warburton, Chris Hardwick és a többiek is csúcsformában vannak.

Utunkat temérdek érdekes alak keresztezi. Néhányan ráadásul egész sokáig életben is maradnak.

A Tales from the Borderlands számomra az év egyik legjobb meglepetésének bizonyult. A néha szarkasztikus angol humorba, néha helyzetkomikumba átcsapó vidám hangulat, a sok-sok hibájuk ellenére imádnivaló karakterek és a fejlesztőkhöz képest új szintet képviselő megvalósítás teljesen elvarázsoltak. Ha a további részek sem fulladnak lapos klisékbe, kiszámítható kincsvadászatba vagy erőltetett romantikába (és ezeknek egyelőre semmi nyoma), remek évadnak nézünk elébe!

Pro:

• Kellemesen száraz humor, nagyszerű rendezéssel
• Félelmetesen jó szinkron és zenék
• Bár a grafikus motor nem változott, messze ez a leglátványosabb Telltale-játék

Kontra:

• A döntések egyelőre jóval kevésbé tűnnek fontosnak, mint a Telltale többi sorozatában
• Egy résszel rövidebb lesz az évad, mint a Game of Thrones

90

A Tales from the Borderlands epizodikus kalandjáték első része PC-re és Mac-re, PS3-ra és PS4-re, Xbox 360-ra és Xbox One-ra jelent meg. Az Android és iOS verziók is hamarosan érkeznek.