Rummal a lelkünkért és a világért

A német székhelyű Piranha Bytes csapatát sokan ismerhetik: a cég megalapítása óta kizárólag szerepjátékokon dolgozott és mondhatjuk, hogy nem voltak túl tevékenyek. A vállalat első játéksorozata a Gothic volt, a második pedig a most lezáruló Risen-széria – egy 1997-ben alapított stúdiótól hat játék nem számít éppen túlzottan kapkodónak. Miután kiderült, hogy nem csak a JoWooddal (a Gothic-franchise birtokosa), de a Deep Silverrel (a Risen kiadói) sem tudnak együtt dolgozni, a vállalat már jóval a harmadik rész hivatalos bejelentése előtt leszögezte, hogy akárcsak az előző sorozatot, úgy a most tárgyalt szériát is befejezik a harmadik felvonással. Akad azonban pár különbség: míg a Gothic 3 esetén a kiadást követő balhékig fogalmuk sem volt róla, hogy az utolsó fejezetét alkotják meg annak a játéksorozatnak, amely megalapozta a jövőjüket, addig a Risen 3 esetében a fejlesztés első pillanatától kezdve tudták, hogy le fogják zárni a trilógiát, ez pedig számtalan lehetőséget biztosított a számukra arra, hogy méltó módon búcsúztassák el a sorozatot.

A történet szerint az előző két felvonás főszereplője nem tudta feltétel nélkül megakadályozni az apokalipszist: a titánok elszabadultak, az istenek pedig látván, mit tett az emberiség, úgy döntöttek, magára hagyják a bolygót. Ez azonban a legkevésbé sem érdekli a sztori aktuális hősét, akit csak a nők, a tenger, és a zsákmány foglalkoztat. Különös fintora a sorsnak, hogy kis híján éppen ezek okozzák a vesztét: majdnem elpusztul, amikor megérinti a sötétség, és amikor észhez tér, rá kell döbbennie, hogy a lelke elveszett. Saját maga megmentéséhez olyan utat kell bejárnia, amelyben minden egyes lépés előrébb viszi nem csak a saját feloldozásához, de a világ megmentéséhez is. Kalandjai során megismeri a titánok által sújtott világot, az azt uraló frakciókkal és az emberekkel, végül pedig úgy nézhet szembe a végzetével, hogy tisztában van vele, valójában mennyi minden is forog kockán.

A Risen 3 története az előző két felvonás tessék-lássék módon megkomponált körítésével ellentétben igencsak rendben van. Főhőse igazi primitív gazember (ez számtalan mókás helyzetet szül), aki a végigjátszás során komoly jellemfejlődésen megy keresztül, ez pedig eddig nem volt jellemző a Piranha Bytes munkáira. Túlzásba azért nem esnek, nincs erőltetett filmszerűség, drámai lassítások vagy más szerepjátékos fejlesztőktől megszokott megoldások, a stúdió egyszerűen csak annyit tett, hogy határozott személyiséget adott a fő karakternek, amely aztán a vele történtek függvényében változik menet közben. A hős által bejárt út nem erőltetett és nincs tele következetlenségekkel, egyszerűen csak logikusan következik a kalandjaiból, ez pedig pont elég arra, hogy az ember szinte megkedvelje. Szinte.

Az előző évtized szele

Az, hogy a játékos képtelen a szívébe zárni az amúgy nagyon jól megírt karaktert, az főleg a szinkronnak köszönhető: a Risen 3 főhősének a baritonját adó színész úgy döntött, úgy tudja igazán hozni a figurát, ha batmanesen végighörgi az összes párbeszédet. Miután a lehető legabszurdabb helyzetekben is ugyanazon a hangon beszél, az ember legszívesebben pár óra után már a falat kaparná – ez pedig annak tükrében különösen szomorú, hogy az írók nagyszerű mondatokat adtak a szájába. A humor amúgy nem feltétlenül a csattanósan megírt szövegeknek köszönhető (bár a forgatókönyvnek vannak nagyon erős pillanatai), hanem annak, hogy a főhős egy rém primitív kalóz, egy igazi tuskó, aki egy kétszavas kérdést is képes rengeteg káromkodással előadni. Az ember egyszerűen érzi, hogy iszonyatosan sok lehetőség van a figurában, éppen ezért érthetetlen, hogy az amúgy erősen közepes szinkrongárdából miért pont a leggyengébben teljesítő lett a főszereplő hangja.

[+]

Természetesen (?) körítés terén nem csak a szinkron jelenti a legnagyobb gondot: a Titan Lords alatt ugyanaz a grafikus motor van, amely 2009-ben az első felvonást is meghajtotta. Míg akkor a látványvilág erősen közepesnek tűnt pár jó momentummal, addigra mára már borzalmasan elavult ez a megvalósítás. A bejárható és megjelenített terület hatalmas, cserébe tényleg úgy fest, mint ha az előző évtizedben alkották volna meg. Nagyon sok karakter van, ezek azonban már külsejükben is hagynak kivetnivalót maguk után, és a mozgásuk sem lett tökéletes. Rengeteg modern grafikus effektet használnak fel, azonban olyan rossz érzékkel, hogy sokszor szinte alig látunk valamit a játéktérből. Persze a sorozathoz mérten érezhető a változás (a második részhez képest is láthatóan fejlődött a játék grafikája), önmagában azonban nem volna képes megállni a helyét a konkurenciával szemben.

[+]

A feladatunk a sztoriban fel lett vázolva, azonban azt, hogy mindezt hogyan érjük el, teljesen ránk bízza a játék, éppen ezért nincs is nagyon konkurenciája a saját előzményein és a készítőbrigád előző trilógiáján kívül. A tutorial után (amely nem csak a kezelés alapjaira tanít meg, de gyorsan elmeséli a sztori elejét is) annyira elengedik a kezünket, amennyire csak a német Piranha Bytes képes: nincsenek falak, nincsenek velünk fejlődő ellenfelek, csak a lehetőség, hogy a szó minden értelmében azt csináljunk, amit csak akarunk. Ha valamihez, hát ehhez nagyon értenek a srácok: akármelyik játékukat elővéve az ember érzi, hogy nincs keretek közé szorítva. Nehéz ezt szavakba önteni, át kell élni: ahogy a Gothic első részében az ember egy parasztlengő után ott találta magát a szigeten, ahol tényleg oda ment ahová akart (vagy inkább ahová tudott), úgy most sok-sok évvel később a Risen 3-ban is megnyílik előtte, előttünk a terület. Nincs a dráma oltárán feláldozott, korlátozott játéktér, az élő világ illúzióját nem törik meg buta scriptek vagy váratlan korlátok.

A lehetőségek játéka

Természetesen a Risen 3 továbbra is egy szerepjáték: a főhősünk fejlődik, mi pedig a területen (amely ezúttal is sok-sok szigetből áll) rohangálva, hajózva, vagy éppenséggel úszva megpróbáljuk elsajátítani, kitanulni, amire szükségünk van. A programban ugyanis a szintlépés nem jár azonnali megvilágosodással, komoly pénzt kell arra fordítanunk, hogy egy-egy mester megossza velünk a tudását, ráadásul nincs univerzális városközpont, ahol egymás mellett álldogálnának a tanítani akaró karakterek, így folyamatosan mozgásban kell lennünk ahhoz, hogy olyan karaktert neveljünk ki fickónkból, amilyet szeretnénk. Menet közben három különböző frakcióhoz csatlakozhatunk, és ezek mindegyike más és más képességekkel láthat el bennünket. A választás nem kényszer, hanem egy megfontolandó lépés, ráadásul a nagyszerűen megalkotott világ miatt az ember úgy érzi, hogy nem elpazarolja a döntést hanem bejárja az egyik utat, amelyet a fejlesztők úgy-ahogy megvilágítanak előtte. Ez a fajta hozzáállás meglepően üdítően hat: az emberen nem jön elő a legtöbb szerepjátékban bizony megtalálható kényszerérzet, nem érzi úgy, hogy ha kihagy valamit, elszalaszt egy soha vissza nem térő alkalmat. A maximalista játékmód amúgy sem a Risen 3 játékosok barátja: nincs arra lehetőség, hogy egy végigjátszás során minden apróságot, sztoriszálat és mellékküldetést megoldjunk, viszont pont annyi opciónk lesz, hogy ha véletlenül csak egyszer vágnánk bele az akár 40-50 órás kalandba, akkor se legyen hiányérzetünk.

[+]

A harcrendszer a fejlesztőstúdiótól megszokott módon igencsak felemásra sikerült: bekerült a vetődés a szokásos hárítás mellé, ez viszont gyakorlatilag kívülről szemlélve eszetlen ugrálássá és kétségbeesett csapkodássá varázsolja a csatákat, amelyek még így is sokkal több taktikát és megfontolást követelnek meg, mint a széria eddigi darabjaiban. A harc központi szerepet kap, így egy idő után meglehetősen unalmassá is válhatna az azonos sablon mentén felépített adok-kapok (hárítás, vetődés, ütés, erős ütés, esetleg varázslás). Ezt azonban a fejlesztők változatos ellenfelekkel (szörnyek, egzotikus rémek, humanoidok) sikerrel orvosolják, csak pár órás folyamatos játék után érzi az ember, hogy kicsit pihentetnie kell a programot, vagy bele kell fognia a harc nélkül megoldható, relatív sokféle alternatív elfoglaltságba. Lehet elásott kincsek után kutatni, beszélgetős küldetéseket megoldani, vagy csak szimplán felfedezni a településeket, feltörni a zárt ajtókat, kifigyelni a szigetlakók életét. A Risen 3 az a játék, ahol a játékos dönti el, mikor mi az, amire kedve van, nem pedig a fejlesztők erőszakolják bele a saját ritmusukba. Ahhoz, hogy ez működjön, persze cinkosául kell szegődni a stúdiónak: nem szabad elvárni, hogy a monoton jeleneteket majd megtöri a narratíva, magunknak kell felfedeznünk a lehetőségeinket.

[+]

Ami alapvetően nem könnyű: a sok-sok sziget, a milliónyi küldetés és a rengeteg apró elrejtett lehetőség több tucatnyi játékórára biztosít szórakozást, amely során az ember ugyan észreveszi a program ordító hibáit (grafikailag, technikailag egyaránt, no és persze a szinkron terén), csak egyszerűen túl tud rajtuk lépni. Nagyon kevés program képes arra, hogy mellé leülve megszűnjön az idő, hogy valójában egy másik világban érezze magát a Risen 3: Titan Lords azonban pont ilyen. Nem tudjuk, hogy lesz e folytatás egy másik stúdiótól, de az biztos, hogy fel kell kötni a gatyát: a játék ugyan talán elavultabb, mint a korunkban megjelenő programok, cserébe lelke van, ezt pedig évek-évtizedek óta meg kell becsülni, főleg annak tükrében, hogy nem lehet tanítani vagy leutánozni.

Pro

• Hatalmas nyílt világ
• Rengeteg lehetőség
• Végre van jellemfejlődés a történetben

Kontra

• Grafikailag elavult
• A szinkron nagyon gyenge
• A harcrendszeren lehetett volna még csiszolni

NightBagoly