Sok úr az űrben
Képzelj el egy, a szokásosnál jóval dinamikusabb toronyépítős játékot, amelyben az atombiztos védelem kiépítése lehetetlen – merthogy a „tornyot” néha muszáj mozgásra késztetni. Képzelj el egy két analóg kart használó kooperatív shootert, amelyben három játékosnak együtt kell szobáról szobára haladva felderítenie és megtisztítania egy gigászi űrállomás szintjeit. És képzelj el egy roguelite játékot, amelyben a pályák randomgeneráltak, az akció során kapott fegyvereket és fejlesztéseket a véletlen sorsolja ki, permanens előrelépéseket pedig csak a nekifutások közt lehet vásárolni. És most idézd fel az eredeti iPhone bemutatóját, ahol három teljesen eltérő eszközről kiderült, hogy azok egyetlen hardverbe zsúfolva érkeznek – merthogy az Endless Dungeon ebből a három, elsőre talán nem összeillőnek gondolt stílusból dolgozik.
Nem feltétlenül magától értetődő, hogy a toronyépítő műfaj totálisan defenzív megközelítése és a shooterek végtelenül agresszív tempója majd minden gond nélkül keverednek össze egy mindkettőt használó játékban, de ami az alapokat illeti, az Endless Dungeon váratlan jól működik. Ez persze annyira nem is meglepő, hiszen a fejlesztő Amplitude 2014-ben már készített valami nagyon hasonlót – akkor Dungeon of the Endless néven. A koncepció legfontosabb részei már abban a kiadásban is benne voltak, sőt mi több, egész jól is működtek együtt – de hát azóta a fejlesztőket felvásárolta a Sega, így a tulajdonképpeni második rész nagyságrenddel több figyelmet és bőkezűbb büdzsét kapott.
[+]
Amire viszont az elmúlt közel évtizedben sem jutott idő, az a teljesen érdektelen háttértörténet jobbra cserélése: a keretsztori tényleg szimplán annyi, hogy lebeg egy fura alakokkal teli űrhajó a mélyűrben, és amíg le nem megy valaki újraindítani a reaktormagot, addig senki nem tud távozni a fedélzetről. (Ez szó szerint értendő: a halottakat is újraéleszti valami anomália.) A feladat mindebből talán kitalálható: leliftezni a vidám mulatóból az űrhajó legmélyére, és végre beindítani a nyamvadt berendezést. Ha nem sikeres a hadjárat, semmi gond, mindenki azonnal feléled a szép kilátást és sok alkoholt biztosító ivóban, és némi szöszmötölést követően lehet újabb próbára indulni. Ha pedig mindenkit meglepve mégis sikerülne lehatolni a hegynyi jármű legmélyére, elpusztítani az ott rakoncátlankodó bestiát, és végre beüzemelni a hajtóműveket… nos, a diadalittas videót követően ismét a kocsmában találjuk magunkat. Persze egy kósza győzelem szép jutalmakkal vár, melyekből vélhetően jónéhány permanens fejlesztést is vehetünk, de mivel roguelite játékról van szó, a próbálkozásoknak sosincs igazán vége.
[+]
Akár hús-vér társakkal együtt küzdünk, akár a gép irányítja a velünk tartó alakokat, a feladat mindig ugyanaz: megtisztítani az adott szintet, legalább annyira, hogy a továbbvezető ajtót vagy liftet elérjük. Ezeket azonban nem lehet csak úgy egyszerűen kinyitni – nem, ezt csak fém póklábain lomhán lépegető kristályrobotunk tudja megtenni. Ha kiadjuk a parancsot, ez szép lassan felkászálódik a padlóról, és lomhán odacaplat, ahol épp szükség van rá – ám mindez természetesen nem megy ennyire egyszerűen, hiszen amint a kis lény megmoccan, minden riasztó egyszerre kezd üvölteni, és az összes szörnyfészek elkezdi ontani szörnyecskéit. És ha még nem lett volna egyértelmű: e sárgán ragyogó robot az a „bázis”, amelynek megvédése a legfontosabb feladatunk – olyannyira, hogy külön gomb van az emellé teleportálásra. Ha a kristályt szétverik a gonoszok, azonnal buktuk az adott próbálkozást, és mehetünk vissza a kocsmába, onnan meg a járatrendszer legelső szintjére, így tehát a robot áttelepítése mindig feszült pillanat.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
