Gyökkettő?

A Nier Replicant ver.1.22474487139 nem szimplán minden idők egyik legostobább játékcímét birtokolja, de minden idők egyik legfurább családfájával is rendelkezik. A sajnálatosan kevéssé ismert Drakengard-széria első részének egyik alternatív befejezését továbbgondoló első Nier ugyanis anno két verzióban jelent meg. A PS3-as Nier Replicant volt a csak Japánban megjelent verzió, amelyben a furcsa betegségtől szenvedő fiatal lánykát a helyi néplélekhez jobban illő módon a bátyja próbálja megmenteni – és a Nier Gestalt volt a japán Xbox 360-as, illetve a nyugati kiadás, ahol ugyanezt a szerepet a szakállas morc apa kapta. A most megjelent remake-ből azonban egyetlen verzió készült, mégpedig a testvérrel – és bár sok különbség nem volt a változatok között, e váltás miatt az eredeti programot anno 2010-ben esetleg idehaza kipróbálók számára ez még frissebb élmény lesz.

Sőt, a Replicant azokat is meg fogja lepni, akik a nagyszerű Nier Automatával ismerték meg e sorozatot. Bár a két játék között szoros tematikus kapcsolat van, erre eleinte semmi nem utal – a Nier Replicant ugyanolyan sokáig rejtegeti valós mélységeit, mint ahogy az Automata is tette. Eleinte inkább az tűnik majd fel hasonlóság gyanánt, hogy mindkét játék szívesen keveri a műfajokat, például bullet hellre épülő szakaszokkal vagy platformrészekkel feldobva az akciódús kalandozást. Szintén fontos kapocs a két Nier között, hogy a második-harmadik végigjátszás teljesen új élményt és új lezárásokat hoz – és ezekhez az új remake most hozzátett egy rendkívül érzelmes ötödik befejezést is.

A Nier Automata első óráiban nem volt ember, aki megjósolta volna, hogy hol fog kikötni a sztori – és ugyanez igaz a Replicantra is. (Természetesen az ihletés iránya fordított volt; három író dolgozott éveken át, hogy az Automata méltó folytatás lehessen a narratíva tekintetében is.) A nyitójelenet például 2053-ban játszódik egy tokiói vegyesbolt rég kifosztott polcai között – egy Yonah nevű beteg lány és az ő megvédéséért mindenre hajlandó bátyja húzzák meg itt magukat. Eleinte az éhség tűnik fő ellenfelüknek, de a nem részletezett apokalipszis hamarosan még sanyarúbbra fordul: az épületet megtámadják a shade nevű agresszív lények. Az egyfajta tutorialnak is felfogható kolosszális csatát követően elsötétül a kép, és az „1412 évvel később” felirat hökkenti meg a játékost.

[+]

És hogy mi vár ránk a negyedik évezred közepén? Az egykorvolt modern világ romjain éldegélő emberiség maradéka… Egy téglából épült kúria maradékában könyvtár van berendezve, a piacon retket és bárányhúst kapni, a valami csoda folytán még működő szökőkút mellett pedig vidáman kergetőznek a kisgyerekek. Az egyik közeli falu szinte mediterrán hangulatot áraszt fehér-kék házaival és horgászó gyerkőceivel – a másik városka pedig egy kanyon falaira épült fel; itt a helyiek fémgubóikban rejtőzködnek, rendkívül barátságtalanul ordibálva a látogatókkal. Bizarr, érthetetlen hatások érik a játékost, aki azon is sokat gondolkodhat, hogy miként lehet az, hogy itt is egy fehér hajú fiútestvért irányít, aki Yonah nevű beteg húgát szeretné meggyógyítani.

[+]

Az első néhány óra kiszámítható mederben zajlik: elnevezhető hősünk a lehető legnyomorultabb feladatokat hajtja végre a falusiak számára – bevásárol, megkeresi a tyúktojásokat, leveleket kézbesít. Mielőtt azonban az ember teljesen feladná a próbálkozást a játékkal, szerencsére egy „dungeon” is az utunkba akad – már ha egy egykori luxushotel romjait lehet annak nevezni. Itt hősünk talál egy varázskönyvet; de még milyet! Weiss Grimoár Nagyúr nem elégszik meg azzal, hogy csak úgy feküdjön az asztalon és nem tűri, hogy bárki lapozgassa, viszont cinikus beszólásaival sűrűn ostoroz mindenkit – néhány NPC-vel már szinte a nyílt anyázás szintjéig képes összeveszni. Egyes régi legendák szerint talán Weiss, illetve a hozzá hasonló varázskötetek jelenthetik a kulcsot Yonah meggyógyításához, és beindul az igazi történet első szakasza. Az első – de nem a legfontosabb…

[+]

Ahogy derítjük fel e furcsa világot, ahogy megismerjük a régmúlt maradványaira telepedett közösségeket, úgy tűnik majd fel egyre inkább, hogy valami nagyon nincs rendben ebben a világban – mintha mindenki kattant lenne kicsit. Ez elmondható a szép lassan összeszedett másik két társunkról is: Kainé egy neglizsében mészároló gyönyörű pengemester, Emil pedig egy szemkötőt viselő fiatal srác. Mindketten igen furcsa személyiségek: Kainét mintha valami szuicid vágy hajtaná (emellett pedig úgy káromkodik, mint egy különösen felpaprikázott kocsis), Emil pedig a végletekig, sőt, még azon túl is vidám és lojális. Természetesen mindkettejük múltjában elképesztő traumák rejlenek, és ezek felderítése felel a játék emocionális töltetének jelentős részért.

Automatikus replikáns

Sok szó esett már a Nier különleges világáról – muszáj így lennie, hiszen nagyon más, mint a legtöbb hasonló japán játék –, ideje tehát foglalkozni a játékmenettel is. Ha megtudjuk, hogy a harcrendszert a God of War-széria ihlette, már el is tudjuk helyezni képzeletben; ez még nem az Automata anime-szerűen légies és komplex rendszere, hanem egy jóval egyszerűbb, de így is élvezetes megoldás. Főleg akkor, ha elkezdünk hozzányúlni a részletekhez! Ez nem csak az új és új fegyverek gyűjtésével és fejlesztésével lehetséges, de az ellenfelek által véletlenszerű zsákmányként szórt Wordökkel is – ezek mindegyike valami kis változást idéz elő hősünk képességeiben, módosítva mozgását, támadásait, varázsképességeit.

[+]

Igen, amint Weiss csatlakozik hozzánk, beköszönt a mágia kora is: eleinte csak afféle gépfegyverként használható, de később egyre-másra tanuljuk a brutálisabb igéket. Ezekre igencsak szükség lesz a velünk együtt erősebbé váló shade-ek elleni harcban, de mivel a kontrolleren nincs végtelen gomb, muszáj lesz kiválasztani, hogy adott pillanatban melyeket hívhatjuk elő. Szerencsére a szerkeszthetőség teljeskörű, akár arra is van lehetőség, hogy a félrevetődést vagy a védekezést is varázslatokra cseréljük le.

Noha a játékvilág nem egyetlen nyílt terület, de az általában városoknál töltő pályák így is igen nagyok – és az ezeken való baktatás (a játék még gúnyt is űz a teleportálás hiányából), no meg a harc veszi el a játékidő legnagyobb részét. A Nier Replicant azonban meglepő flexibilitással képes ugrálni a műfajok között. Nem egy főellenfél saját, csak ott szereplő játékrendszereket használ például, de a felderítés, a dungeon-járás közben is sokszor előfordul, hogy a szabadon irányítható kamera ellentmondást nem tűrően felső nézetre vagy oldalsó nézőpontra vált. Egyszer a Diablo, másszor a Resident Evil jut majd az eszünkbe, ahogy a kamera és a hangulat változik – néha pedig a gyors közelharc helyett a vad japán shoot ’em up játékokból ismerős lövedék-függönnyel szembesülünk, majd a csata után ismét a szokásos mederben folytatódik a Replicant. A Nier-játékokat a szokásosnál sokkal kevesebb gúzs köti meg, és ez kifejezetten előnyükre válik.

A Toylogic stúdiónál készült új verzió igényes lett, és főleg a játékba utólagosan elhelyezett extra tartalmak sikerültek kiválóan – ezt igen könnyű lett volna elbaltázni, valami oktalanul újraértelmezett dologgal, de mind a plusz fejezet, mind az új boss, mind az ötödik befejezés méltó tudott lenni az eredetihez. Szintén újdonság a teljes japán szinkron, de ezúttal ezt nem tudom ajánlani: az angol szinkronszínészek egészen kiváló munkát végeztek, és főleg a Kainét megszólaltató Laura Bailey nyújt rendkívülit egy komplex, traumák súlya alatt nyögő sokrétű karakterként. Ezeken kívül főleg természetesen a grafikához nyúltak hozzá a fejlesztők, bár azt azért nem állítanám, hogy azt sikerült volna mai szintre hozni. Aki esetleg csodát várt volna, el kell, hogy keserítsem: ami a technikai megvalósítást, illetve a játékmenettel kapcsolatos dolgokat illeti, a több évvel később, egy jóval tehetségesebb stúdió által készített Nier Automata még a remake után is egyértelműen az erősebb epizód a kétrészes sorozatban. Remake-et mondok, de a fura számozás – az 1.5 négyzetgyöke látható a címben – hivatalosan arra utal, hogy valahol félúton vagyunk egy picit szépítő remaster és egy teljes remake között.

Ami pedig a történetet illeti… nos, ott játékostól függ, hogy az életigenlőbb, az emberi érzelmeket sok keserűség árán is pozitívan bemutató Replicant, avagy az erőszakosabb, kicsit talán szárazabb Automata tetszik majd jobban. Az mindenesetre biztos, hogy a Nier Replicant is egy felejthetetlen, fordulatokkal teli játék – az volt már 2010-ben is, és az ma is, ebben a szépen felújított, modernizált kiadásban. Bár néhány játékelem (a repetitív mellékküldetések, a rengeteg ide-oda mászkálás) igencsak archaikus, ezt számomra bőven ellensúlyozta a játék érzelmi töltete és karaktereinek kidolgozottsága. Örülök, hogy a Nier Automata akkora siker lett annak idején, mert ennek köszönhető, hogy a Replicant most sokkal több emberhez juthat el – ha az tetszett, minden különbség ellenére ennek is adj egy esélyt!

A Nier Replicant PC-re, PlayStation 4-re és Xbox One-ra jelent meg – és természetesen játszható az újgenerációs konzolpárokon is.

Pro:

• Katarzissal fenyegetően jó történet;
• Kidolgozott, mély karakterek;
• Az eredeti változat két idegesítő szakasza átugorható;
• A felújított irányítással még jobb lett a harcrendszer.

Kontra:

• Unalmas mellékküldetések;
• Többször kell végigjátszani a teljes lezáráshoz.

80

Grath