Homok a gépezetben

A Last of Us egy számtalan szempontból különleges produktum, és most nem elsősorban a minőségére célzunk. Már az eredeti változat fejlesztése is meghökkentette a PlayStation tulajdonosokat, hiszen készítője az a Naughty Dog volt, amely generációról generációra egyetlen egy játéksorozattal lepte meg a Sony-hívőket: PS1-re a Crash Bandicoottal alapozták meg a hírnevüket, PS2-őn a Jak & Daxter szériával bilincseltek mindenkit a tévék elé, míg a PS3 az ő segédletükkel kapott életre, köszönhetően az Uncharted-sorozatnak. Sokan nem értették, hogy vajon milyen okból döntött úgy a vállalat, hogy megtörve egy több mint egy évtizedes hagyományt, hirtelen két címet hoznak el egy generációra, az összeesküvés elméletek rajongói pedig a gonosz Sony-t, a kenyéradó gazdát látták a dolgok hátterében, aki szerintük ostorral kényszerítette rá a Naughty Dogot egy új program megalkotására. A Last of Us megjelenése előtt sokan készpénznek vették, hogy a produktum selejtes lesz, hogy érződni fog rajta a kényszer, és nyoma sem lesz benne a vállalattól megszokott maximalizmusnak és színvonalnak.

Azonban nem így történt: a Last of Us nem csak a generáció, de az elmúlt jó pár esztendő egyik legmeghatározóbb, legerőteljesebb videojátéka lett. A PlayStation 3 soha nem kaphatott volna szebb hattyúdalt, mint amit a Naughty Dog elénekelt neki: ellentétben az Uncharteddel, egy sokkal sötétebb tónusú, sokkal felnőttesebb videojáték lett belőle, amely nem csak, hogy témájából fakadóan adódott (elvégre a sztori egy kvázi zombi-apokalipszis utáni világba kalauzolja el a vásárlókat), hanem az egész tálalásából. A szereplők sokkal életszerűbbek, a történetek sokkal drámaiabbak, a fordulatok sokkal kegyetlenebbek voltak, mint ahogyan azt a cégtől bárki elvárta volna, így nem csoda, hogy a több tucatnyi év játéka díjjal kitüntetett produktum végül több, mint hétmillió példányban kelt el. Nagy meglepetés lett viszont, hogy a Sony bejelentette: a program feljavított grafikával megérkezik PS4-re is, ráadásul a munkát nem egy külsős vállalat, hanem maga a Naughty Dog végzi.

Hogy szükség volt-e a játék grafikai feljavítására művészi önkifejezés szempontjából? A Last of Us a PS3 legmélyebb erőtartalékait használta fel, ettől függetlenül korrektül futott a gépen, így valószínűsíthető, hogy üzleti, nem pedig kreatív okok álltak a Remastered változat elkészítése oldalán, de a dolog hátterét persze mi sem látjuk. A munka kezdetével mindenesetre egyre sötétebb fellegek gyülekeztek a kiadó és a gyártó cég feje felett: kulcsfigurák hagyták ott a Naughty Dogot, a sajtóban nagyszerűen pozícionált PS4-nek pedig ahhoz, hogy megtartsa a megszerzett imázsát, szüksége volt egy elismert és biztos vevőcsalogató címre. A Last of Us Remastered végül a napokban megjelent, és hogy ezért milyen árat fizetnek a játékosok (megsínyli-e a Sony legjobb fejlesztőcsapata a feltételezhetően kikényszerített munka okán lelépő emberek távozását?), valószínűleg csak a következő projektnél fogjuk megtudni, amely a vállalattól szokatlanul egy folytatás lesz, nem egy új produktum.

Ami maradt a régi

A történet szerint az emberiséget egyik napról a másikra elkezdte tizedelni egy speciális gombafaj spórája: azok, akik megfertőződtek, őrjöngő vadállatokká váltak. Az esemény természetesen világszerte pánikhoz vezetett: az inkompetens kormányerők bár nem válogattak az eszközökben a járvány megfékezésére, végül alulmaradtak a küzdelemben. Egy ilyen világba nyerhetünk betekintést Joel szemén keresztül, aki saját bőrén tapasztalhatta meg a járvány kitörésekor keletkező őrületet: kis híján az életét veszítette amikor a káosz rátört az otthonának nevezett városkára, és azt is már az elején meg kellett tanulnia, hogy nincs az a fertőzés amely veszélyesebb lenne az emberre, mint a saját természete. Húsz évvel az események után Joel már megfáradt túlélő, egyike azoknak a maréknyi embereknek, akik a civilizáció romjain, a fertőzéstől és az elhagyatottságtól életveszélyessé váló környezetben vegetálnak. A megkeseredett férfi rutinszerűen éli az életét és nem félti a bőrét, ha egy kis kockázatot kell vállalnia a remélt haszon érdekében. Amikor a megmaradt kormányerők ellen küzdő Szentjánosbogár csoportosulás egyik vezetője megbízza őt és társnőjét egy csomag kicsempészésére a relatív biztonságos falak közül az apokalipszis tépázta vadvidékre, nem sokat tépelődik. Amikor azonban rádöbben, hogy a csomag egy fiatal lány, még nem is sejti mire vállalkozik. Az úton, amelyen végül együtt elindulnak, mind a kettejüknek rá kell döbbenniük saját erősségeikre és gyengéikre, szembe kell nézniük az elvadult világ borzalmaival: a fertőzöttekkel, a fosztogató emberekkel és a saját korlátaikkal, ráadásul Joelnek olyan érzésekkel is szembesülnie kell, amiket nagyon mélyen temetett magába húsz évvel az események előtt.

[+]

Akárcsak a sztori, a játékmenet is maradt a régi: egy brutálisan nyers, emberközeli akciójáték a Last of Us, amelyben az Uncharteddel ellentétben sokkal jobban oda kell figyelnünk a lőszerre, sokkal többet kell lopakodnunk, és amikor összecsapásra kerül a sor, érezhetően az életünkért küzdünk. Kalandelemeket nem nagyon szabad várni: általában haladunk előre a lebilincselően megírt történetben, a kitágított, több opciós megoldást kínáló játéktér pont akkora mozgásteret ad, hogy egy kicsit felfedezhessünk, egy kicsit gyűjtögethessünk. Miután a főhőst és az eszközeit is fejleszthetjük menet közben, így az eredetileg opcionális felfedezés már hard nehézségi szint körül is kötelező elemmé válik a kevés lőszer és az okosabb (jobban csaló) ellenfelek miatt, rá leszünk kényszerítve, hogy szinte minden apróságot összeszedjünk a pályán. Akárcsak tavaly, úgy ez most is megtudja törni a sztori dinamikáját és lendületét: ha az ember nem akar szembesülni azzal, hogy egy-egy gyönyörűen megkomponált élethalálharc közben elfogy minden lőszere, akkor még a sodróbb jelenetek közben is gyakran meg kell állnia alkatrészt gyűjtögetni, különben könnyen fűbe haraphat.

[+]

Félreértés ne essék, bár a sztori zseniális és minden karakter rendelkezik mélységgel, a Last of Us játékként is fantasztikus: a folyamatos lőszerspórolás, az eszméletlenül jól felépített, változatos környezet és a többféle taktikát igénylő ellenfelek együtt olyan élményt kínálnak és olyan kihívás elé állítják a játékosokat, amelyre sem az előző generáción, sem a mostaniban nem nagyon volt példa. Ellentétben az Uncharteddel, a küzdelmek ráadásul nagyon sokféleképpen végződhetnek, így a különböző nehézségi szinteken való újrajátszás nem feltétlenül azt jelenti, hogy az embernek be kell tanulnia a jeleneteket, éppen ellenkezőleg: minél nehezebb az elénk állított kihívás, annál inkább fontos lesz a környezet és az eszköztárunk okos használata.

És ami új...

Annak tiszteletére, hogy a játékot új generációra hozták el, papíron felújították a grafikát, hogy az megfeleljen a modern hardver nyújtotta elvárásoknak. Ez elvileg azt jelenti, hogy az 1080p felbontást immáron másodpercenkénti fix 60 képkocka mellett tudja a grafikus motor, emellett pedig a PS3-on kizárólag animációknál használt modellek beköltöztek a teljes játékba, jobb fény-árnyékrendszerrel és bónusz effektusokkal karöltve. Ez még akár jól is hangzana, de a valóság az, hogy amennyire lenyűgözően festett PS3-on a Last of Us, annyira kétarcú lett a PS4-es újragondolás. A nagyfelbontás jól cseng, cserébe a 60 képkocka másodpercenként az esetek zömében nincs meg (igen gyakran ingadozik a sebesség, ami akkor is érezhető, ha az újabb platformon már nem csap át a dolog szaggatásba). A fejlesztők beépítettek egy 30 frame-es kapcsolót is, ami elméletben lágyabbá teszi az árnyékokat és növeli az egész produktum vizuális megjelenítését, ez azonban jelenleg nem működik megfelelően. A kapcsolót élesítve a külső minimálisan tényleg javul, cserébe szinte ugyanolyan futási sebességet (és gondokat) tapasztalhatunk, mint PS3-on is. Ezektől függetlenül természetesen a játék még mindig gyönyörű, amit az új gépből nem tud kihozni technikai szinten, azt hozza a művészi tervezéssel, ez azonban nem a Remastered, hanem az eredeti változat érdeme. A karaktermodellek tényleg részletesebbek lettek, az egész játék a felbontás emelése miatt sokkal élesebb képet ad, mint az előző változat, azonban ezekkel együtt sem nyújtja az elvárt hűha faktort, talán azért, mert az előző generációs változat is lenyűgöző volt.

[+]

Ha pedig mindez nem volna elég, a csomagban az eddig megjelent DLC-k mellett a Naughty Doghoz méltatlan mennyiségű grafikai és játékmenetbeli hibát is találunk. Az animációk alatt gyakran előfordul, hogy egy-egy modell bemerevedik egy pózba, majd ugyanabban a testtartásban asszisztálja végig a drámai pillanatokat (amelyek így érthetően veszítenek varázsukból), továbbá megtörténik, hogy egyes ellenfelek megakadnak egy láthatatlan falban és csak várják, hogy lemészároljuk őket, de arra is volt példa, hogy az animáció egyszer csak eltűnt. Ekkor a szinkront hallottuk, a képen viszont a következő jelenetre váró karaktereket bámulhattuk, amíg az adott mozgókép véget nem ért. Ezek főleg annak tükrében sajnálatosak, hogy az előző generációs változatban ezekkel a hibákkal nem találkoztunk, viszont nagyon hamar ki tudják zökkenteni az embert a remek hangulatból, ráadásul mellettük gyakran jelentkeznek játékmechanikai hibák. Van, hogy Joel lámpája kikapcsolhatatlanná válik, előfordul, hogy a torkolattűz ráfagy a fegyver csövére, de az is megtörtént, hogy egy eseményláncolat nem indult el, be kellett tölteni a mentett állást, hogy folytatni tudjuk a játékot. Érthetetlen, hogy ami szinte hibátlanul működött az előző generáción, mitől válik nehézkessé az újon, kicsit olyan érzése van az embernek, hogy a fejlesztőcsapat túl gyorsan próbálta letudni a munkát – erre utalhat az is, hogy a fotómód (amelynek segítségével képeink is készültek, és ami lehetővé teszi, hogy a játékot leállítsuk és bármilyen beállításból, akár effektezve lőhessünk egy-egy screenshotot) csak a lemezek gyártásának megkezdése után, egy javításban került a programba.

[+]

Természetesen a fent felsorolt hibák nem csökkentik az alapjáték érdemeit: a Last of Us még mindig az előző generáció egyik legjobb programja, fantasztikus atmoszférája, lélegzetelállító története és hihetetlenül jól elmesélt világa van, ezt el sem vitathatjuk tőle. Az is biztos, hogy mindezek megtalálhatóak a PS4-es változatban is: a hangyányival szebb külső, a kissé több effektus és a szaggatás hiánya egy nagyszerű játékot eredményeznek, amelyekben az esetleges hibák is inkább csak kizökkentenek a hangulatból, nem rontják el teljesen élményt; egyszerűen csak az a baj, hogy a Remastered változat nem tűnik Naughty Dogos játéknak. A cégtől hozzászoktunk, hogy minden produktumuk kitolja a platform határait és utat mutat a későbbi fejlesztéseknek a PlayStation 1-es korszak óta, ehhez képest a Last of Us Remastered egy nagyszerű játék, amely technikailag ugyan korrekt, de közel sem az, amelyet akár a jelenlegi szinten maximálisan ki lehetne hozni a masinából. Félreértés ne essék, még mindig kötelező vétel, egy nagyszerű kaland, amely magába szippant és nem ereszt el. Aki a harmadik PlayStationön kihagyta, most pótolhat, aki pedig szerette, most is érdemes rá beruháznia, hiszen a könnyen javítható technikai bakiktól függetlenül még mindig minden idők egyik legjobb játékáról van szó.