Új világ, régi gondok

Fantasy stratégia, mély karakterfejlesztési rendszerrel és a háború árnyékában is egymással évődő karakterekkel – az avatatlan szemlélő akár azt is hihetné, hogy a Square Enix a Fire Emblem-széria újkori sikereit irigyelte meg. De nem erről van szó – és nem is csak azért, mert a DioField Chronicle küzdelmei valós időben zajlanak. A tényleges fejlesztést végző apró Lancarse stúdió rengeteg ötletet pakolt ebbe a furcsa játékba, és bár ezek egy része nem működik tökéletesen, a tápolást és karakterfejlesztést kedvelők számára érdekes lehet a program.

Történetünk egy Alletain nevű királyságban kezdődik, amelynek uralkodói aggódva figyelik a szomszédban indult elkeseredett háborút. Bár az első fejezetben az ősi mágiával és modern fegyverzettel rendelkező Birodalom hódítása csak afféle háttérzajként szolgál, természetesen Alletain nem ússza meg inváziós flotta nélkül a dolgot, és mivel mi egy zsoldoscsapat tagjaként (majd egy ennek romjaink alakult állami támogatású félkatonai szervezet vezetőjeként) tevékenykedünk, nyilván lesz beleszólásunk a háború menetébe is.

[+]

A DioField Chronicle jól felismerhetően a Trónok harca komor, földhözragadt, politikai és gazdasági kérdésekkel is foglalkozó történetmesélését tekinti mintának. Erről nem csak a sorozat két leszerződtetett zeneszerzője tehet, de még csak nem is feltétlenül a háborús térképekkel teli asztal feletti vitázások, de az is, hogy az események nem feltétlenül a japán fejlesztőktől megszokott vidám ritmusban zajlanak. Nyilván egy percig sem állítom, hogy a játék eseményei realisztikusak lennének, de az biztos, hogy jobban feleleveníti a háború borzalmait és az uralkodók esztelen hatalomvágyát, mint a szintén hasonló témákkal foglalkozó Final Fantasy Tactics vagy Triangle Strategy. Szokatlan húzás az is, hogy a nagypolitika általában a háttérben marad: azt a küldetések közti, nagyszerű rajzokkal és a korábban Geralt hangját is biztosító Doug Cockle narrációjával zajló videókból ismerjük meg, míg mi, ide-oda küldött zsoldosbandaként maradunk a kisebb jelentőségű akcióknál.

[+]

Noha a történet számomra volt elég érdekes és komoly ahhoz, hogy a játék végéig figyelemmel kísérjem, a tagadhatatlan, hogy – vallásos ellentétek ide, áruló nemesek oda – a sztori azért a szokásos fantasy klisékből van összefonva. A végkifejlet sem valami különleges, sőt, talán az az egyik legkevésbé sikerült pontja az egész narratívának. A történetmesélés másik fontos komponensét a karakterek jelentik, akik mafla neveiken túl (az első, legfontosabb négyes az Andrias, Fredret, Iscarion és Waltaquin nevekre hallgat) mind egész kidolgozott karakterek. Bár eleinte ebből nem sokat mutatnak meg, későbbi karakterfejlődésük meglehetősen intenzív – és a változások nem szolgálnak mindig erényükre. Viszonyuk alakulásának élvezetéhez a szokatlanul nagyszerű, ezúttal az eredeti japán hangoknál sokkal ízesebb angol szinkron igen sokat tesz hozzá – igazán kár, hogy nem minden párbeszéd kapta meg ezt a bánásmódot.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!