Telitalálat helyett

A DioField Chronicle tehát a legfontosabb tekintetben, játékmenetét illetően messze elmarad attól, amit szerintem méltán várhatunk el tőle – ha máshonnan nem is, hát a Dawn of War 3-ból lophattak volna további ötleteket a fejlesztők. Számomra a tökéletes podcast-hallgató játék volt a DioField Chronicle a kampány 22 órája alatt: a csatákra alig kellett odafigyelni, karaktereim pedig mégis folyamatosan fejlődtek. Elismerem, hogy ez sekélyes dolog, de hát ez nem a világ legkomplexebb játéka. Egyedül a karakterfejlődés az, ahol érdemes koncentrálni, mégpedig azért, mert rengeteg eltérő szinten lehet ezen dolgozni.

[+]

Minden karakter lépi a szinteket, és szerzi az egyenként számon tartott AP, illetve a négy kasztot fejlesztő, az egész zsoldosbandánál egyben kezelt SP pontokat. Előbbivel az adott karakter kap passzív bónuszokat, utóbbival pedig a képességeket lehet hatékonyabbá tenni. Ezen felül zsoldoscsapatunk öt eltérő kategóriában fejlődik (aprócska bázisunkat egyébként be is lehet járni, és ez így sokkal hangulatosabb, mintha csak egy menüben kapnánk meg ezeket a funkciókat), plusz a mi dolgunk lesz az új fegyverek kifejlesztése, és ezekkel együtt a karakterek specializációja is – de még aduászként szolgáló szuperképességünket is lehet személyre szabni. Ezt a játék Magilumic Orb néven ismeri, de gyakorlatilag a Final Fantasy-játékokból megszokott idézésről van szó – a jelentős területen szörnyen pusztító Bahamut például már a legelső oktatópályán is rendelkezésünkre áll.

Most, hogy sorba vettem a DioField Chronicle megannyi hiányosságát, kicsit csodálkozom azon, hogy ezek ellenére is ilyen lendülettel sikerült eljutnom a történet finoman szólva sem teljesen lezárt végéig. Bár technológiai, sőt, játékdesign szempontjából sem mondanám a játékra, hogy mestermunka (sőt…), egész kellemesen szórakoztam vele. Biztos vagyok benne, hogy megosztó játékról van szó, és hogy a felsorolt hibák ilyen tömege érthető módon sokakat elriaszt majd. Semmiképpen nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy a láthatóan alacsony büdzsé alatt valami igazi gyémánt lapulna, de akinek tetszik ez a stílus, aki kedvelte a Dawn of War 3-at, és kipróbálná azt fantasyban is, az legalább a teljes első fejezetet tartalmazó demónak adjon egy esélyt!

A The DioField Chronicle PC-re, PlayStation 4-re és 5-re, Switch-re, valamint Xbox konzolokra jelent meg.

Összefoglalás

Tagadhatatlan: a DioField Chronicle egyes komponensei legtöbbször még azért is küzdenek, hogy a „közepes” minősítést elérjék. Ennek ellenére a végeredmény egy kicsit buta, de játszható, jó iramú játék lett, feltéve, ha az ember szívesen tápolgatja majdhogynem értelmetlenül karaktereit. Valahol félúton van az egységgyártás nélküli RTS-ek, illetve a gyors tempójú akció-RPG-k közt – igazán jól tulajdonképpen semmit nem csinál, de így sem bántam meg a végigjátszását.

A The DioField Chronicle legjobb pontjai:

• Érdekes háttérsztori, hangulatos világ;
• élvezetes tápolás, mély karakterfejlesztés;
• remek szinkron és zene.

A The DioField Chronicle leggyengébb részei:

• Egyhangú, statikus és jobbára lineáris csaták;
• zéró taktikai érzéket igényel a játékostól;
• grafikája (pár átvezető videót leszámítva) még közepes sincs.

Bényi László