Újra a félhomályban

A dán Playdead csapatának hat évre volt szüksége, hogy a rendkívül sikeres Limbo után megalkossa második játékát. Az Inside sok tekintetben azt folytatja, amit elődje elkezdett, de van néhány fontos változás, amitől ez a produkció talán még jobb is. Inkább művészeti alkotás, mint hagyományos értelemben vett játék, ez egy olyan utazás, amin mindenkinek érdemes részt vennie.

A történet tényleg csak nagyjából annyi, amennyi a bevezetőben is olvasható. Egy kisfiú egy sötét projekt középpontja felé halad. Maga a játék is pontosan így, mindenféle magyarázat vagy bevezető nélkül kezdődik. Egyszerűen csak elindulunk – hogy ki a főhős, miért üldözik, és miféle világban járunk, arról szinte semmit nem tudunk meg. Ebben a játékban nincsenek párbeszédek, magyarázó szövegek vagy átvezető jelenetek. Csak maga az „utazás”.

Az élmény a csapattól már megszokott elemekből áll. Arctalan és névtelen főhősünkkel kisebb logikai feladványok megoldása árán juthatunk tovább, többnyire balról jobbra haladva, kikerülve a ránk leselkedő veszélyeket. A hibás döntéseket a játék azonnali, és meglepően élethű, erőszakos halállal torolja meg, hogy aztán egy pillanatnyi töltés nélkül újrakezdjük az adott próbatételt. Magyarázatra nincs is szükség – mindig egyértelmű, mit kell csinálni, ha másért nem, akkor azért, mert tudjuk, mit rontottunk el korábban. A logikai feladványok néhány kivételtől eltekintve nagyon egyszerűek, mégis élvezetes őket megoldani, tökéletesen simulnak a pályadizájnba, sehol nem lóg ki a lóláb, semmi nincs, ami kiragadna bennünket ebből a nyomasztó, mégis utánozhatatlan illúzióból.

Az Inside látványvilága nagyon komor és sötét – nem annyira, mint a Limbo szinte fekete-fehér grafikája, a monoton szürkeséget a főszereplő piros pólója, néhol a napfény barátságos sárgája, illetve a fontosabb pályaelemek vöröses izzása teszi változatosabbá. A disztopikus világ leginkább George Orwell híres regényére, az 1984-re emlékeztet, szürke folyosókkal, élőhalottként mozgó, szolgasorba taszított munkásokkal és katonás rendben működő hideg gépezetekkel. De akadnak természeti helyszínek, víz alatti szakaszok is, a maguk csodáival, titkaival és egyedi veszélyeivel. A végigjátszás mindössze 3-4 órát vesz igénybe, de minden pillanata megéri.

Majdnem tökéletes

Maga a kezelés 2D-s síkban történik, de a főszereplő körüli világ 3D-ben tárul elénk. Az a hat év fejlesztés valószínűleg a pályatervezéssel és a kameraállások csiszolásával telt, a végeredmény minden képkockája ugyanis lenyűgöző. Nincs egyetlen felesleges részlet sem, a kamera, a finom fényjáték mindig oda irányítja a szemünket, ahová kell, és minden helyiségben, minden pozícióban maximális élményt kapunk. Ritkán találkozni ennyire tökéletesre csiszolt kalanddal. Ugyanez pedig magára az irányításra is áll: főhősünk kezelése gyakorlatilag tökéletes, nincsenek elrontott ugrások, suta mozdulatok, mindig az történik, amit mi akarunk.

Audiovizuális téren a játék a minimalista utat követi. Nyilván nem használja ki az Xbox One hardverében rejlő lehetőségeket, a technikai egyszerűséget a fejlesztők művészi odaadással ellensúlyozták. Röviden: az Inside egy gyönyörű játék, a maga nyomasztó komorságával együtt. A látvány mellett pedig a hangokat és a zenéket is dicséret illeti, amelyekből pedig szintén alig akad. A kaland legnagyobb része teljes csendben, apró neszekkel zajlik, a hangosabb csörömpöléseknek, dübörgésnek, a fel-felbukkanó, hangulatos zenéknek éppen ezért kiemelt szerep jut. A kevesebb néha több, és ha valami, hát az Inside ezt tökéletesen példázza.

Az viszont szinte biztos, hogy a fenti pozitívumok ellenére nem lesz mindenki kedvence a játék. Bizonyos szempontból nem is tekinthető hagyományos videojátéknak – hiányzik belőle valami, amitől kerek egésszé válik. Extrém rövid élményről beszélünk, amiben mindössze néhány titkos szoba jelenti az újrajátszási faktort, a „történet”, vagy nevezzük inkább cselekménynek, túl sok mindent bíz a játékos saját értelmezésére. Lesznek, akiket ez a fajta játékkészítés nem hoz lázba, és az ár-érték aránya is megkérdőjelezhető, hiszen mégiscsak négyezer forintot kell kiadni valamiért, ami nagyon durván számolva is négy óra alatt teljesen kivégezhető.

Végső soron persze nem (vagy nem kizárólag) az ár-érték arányt értékeljük, hanem az élmény egészét, ilyen tekintetben pedig a Playdead ismét nagyot alkotott. Az Inside olyan játék, ami nem tart sokáig, de az általa nyújtott élmény annál hosszabb ideig emlékezetes marad. Tankönyvbe illő példa arra, hogyan kell tökéletes 2D-s platformert alkotni, hogyan kell szavak helyett képekkel és animációkkal átadni a mondanivalót. Kétségtelenül az év egyik legkülönlegesebb játéka, és lehet, hogy újabb hat évet kell várni a következő ilyen hatású kalandra.

Pro:

• Tökéletes irányítás és pályatervezés;
• szemet gyönyörködtető látvány;
• erős, nyomasztó hangulat;
• elgondolkodtató cselekmény.

Kontra:

• Nagyon rövid;
• túl sok mindent bíz a játékos képzeletére;
• a befejezés megosztó lesz.

90

dreampage