Kíméletlen kalandok
Az utóbbi években az Elden Ring és a Baldur’s Gate III − melyek egyaránt elnyerték a VGA legrangosabb díját − nagyon magasra helyezték a mércét szerepjátékos fronton, és akkor az olyan kisebb címek még említésre sem kerültek, mint a Chained Echoes és a Sea of Stars, vagy a közönségkedvenc Final Fantasy 7 Remake és folytatása. Egy ilyen erős mezőnyből kitűnni kimondottan nehéz, épp ezért meglepő, hogy a Dragon’s Dogma 2 − melyet bő egy évtizednyi várakozás előzött meg − nem csak sikerrel veszi ezt a kihívást, de az akció-RPG-k szubzsánerén belül az eddigi talán legérdekesebb és legmélyebb élményt képes nyújtani − igaz, apróbb hiányosságok és problémák társaságában.
A történet ecsetelésével nem sokat vesződnék: a fejlesztők őszinte bevallása szerint is sokkal inkább egy élményközpontú, mintsem egy történetvezérelt alkotásról van szó a Dragon’s Dogma 2 esetében. Az elődhöz hűen a középpontban ezúttal is egy Arisen (szabad fordításban felemelkedő) áll, akinek különleges kapcsolata a világot járó sárkánnyal egyfajta kiválasztottá teszi őt az emberek szemében − többek között a címszereplő sárkány legyőzésére és a rend helyreállítására a birodalomban. Sztenderd fantasy sztoriról van szó tehát, és bár itt-ott adódhatnak meglepetések, igazi érzelmi − és olykor intellektuális mélységet − valamint valódi fordulatokat sokkal inkább a kisebb, ám néha egymásba gyűrűző mellékküldetésektől érdemes várni, amelyek néha érdekes morális dilemmák elé is helyezhetnek minket.
[+]
Mindenesetre a sárkányos kaland második etapjának sikerreceptje főleg a játékmenetében keresendő, azon belül is abban, hogy legalább annyira tekint a múltba inspirálódás gyanánt, mint amennyire néz előre, a műfajban eddig ritkán alkalmazott, bátor megoldások behozatalához. Az inspiráció egyik fő eleme természetesen az eredeti Dragon’s Dogma, de Hideaki Itsuno munkája rengeteg mechanikát kölcsönöz az utóbbi tizenöt év RPG nagyágyúitól is, legyen szó a Dark Souls-ról, a The Witcher III-ról, a Skyrimról, vagy éppen a Breath of the Wildról. Ezek közül pár órányi játék után talán a dark souls-i párhuzam lehet a legszembetűnőbb, ugyanis a Dragon’s Dogma 2 hamar kimutatja a foga fehérjét: nevezetesen azt, hogy mennyire hardcore alkotás, amely teljességgel fittyet hány a casual közönség bevett szokásaira − a lehető legjobb értelemben.
[+]
Némelyik küldetés során például magunknak kell kibogozni mindennemű információt a térképjelölők hiányában, míg egyes feladatok időhöz vannak kötve, így akár teljes mértékben elbukhatjuk azokat, ha nem vagyunk elég gyorsak. Emellett bár néhány fontosabb település között közlekedhetünk ökrösszekerek segítségével, összességében el lehet felejteni a klasszikus gyorsutazást − különösen a játék korai szakaszaiban. Később ugyan nyílik lehetőség rá, de ezt csak a nagyon drága és ritka átkelőkövek felhasználásával tudjuk majd igénybe venni. Ráadásul ez se lesz elég, ugyanis a teljes játékban összesen csak egy-két fix portálkő van, melyekhez utazni lehet, a maradékot pedig nekünk kell megtalálni, majd manuálisan lehelyezni az aktiválásukhoz.
[+]
Emellett fontos szerepe van annak is, hogy mennyi holmit cipelünk magunkkal, mert ez nem csak az állóképességünk mértékét és regenerációját befolyásolja, hanem az általános mozgási sebességünket is − bár igaz, hogy tárgyainkat segítő társaink között is eloszthatjuk. De hasonlóan fontos lesz a gyakori táborozás is (melyhez táborkészletre lesz szükségünk), hiszen a tűz melegénél megpihenve nem csak a kasztunkhoz megvásárolt skillek között váltogathatunk, de ideiglenes boostokkal is ellláthatjuk karakterünket a szörnyekből és állatokból szerzett hús megsütésével (hasonlóan a Monster Hunterhöz). Sőt, a csapat életerejét is helyreállíthatjuk, ami azért nagyon fontos, mert minél több sebzést szenvedünk el a harcok során, annál kevésbé tudjuk normál esetben regenerálni az életerőnket.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
