Valami gonosz
Az utóbbi bő három évtizedben bőven volt részünk játékokban, melyek az Alien-filmek világát dolgozták fel. Voltak köztük emlékezetesen rosszak és természetesen imádott, nagyszerű alkotások is, de a közös vonásuk nagyrészt az volt, hogy a legtöbb az akciódús második filmet vette alapul játékmenetét illetően. Pulzusfegyverek, lemészárolt xenomorfok, brutális küzdelmek, hatalmas robbanások kísérték az Alien játékfeldolgozásait, amivel, ha maga a játék jó, természetesen semmi baj nincs. Mégis üdítő azonban egy új megközelítést látni, amely sokkal inkább az első mozifilm horrorisztikus, lassú stílusában készült, és hát ebből talán kitalálható: az Isolation pontosan ezt nyújtja. Nem mindig tökéletesen, de mindig igényesen dolgozták fel a fejlesztők minden idők egyik legfélelmetesebb filmjét.
Engem mindenképpen meglepett, hogy a két első film között játszódó Isolation milyen érdekes történetet kapott; noha természetesen vannak benne ismerős elemek, sikerült túllépni a „megint elszabadultak egy kutatólaborból a vérszomjas idegenek” klisén. A történet központi alakja Amanda Ripley, a sokkal jobban ismert Ellenleánya, egy csinos, fiatal mérnök. Amanda anyja már 15 éve eltűnt a játék kezdetén, így amikor az egy lehetséges nyomra bukkanó Weyland-Yutani cég őt kéri fel a nyomozásra, természetesen igent mond. Feladata egyszerűnek tűnik: a Sevastopol űrállomásra kell utaznia, ahová talán-talán a Nostromo űrhajó adatrögzítőjét szállította be egy, a mélyűrben járt kutászhajó. Talán nem kell sokat taglalnom: Amanda megbízása elég hamar félresiklik, hisz az űrállomás káoszba süllyedve fogadja, társaitól messzire szakad és az is hamar kiderül, hogy valami halálos szörnyeteg rejtőzik a szellőzők mélyén, levadászva mindenkit, aki az útjába kerül. Egyet lehet tippelni, hogy milyen lényről is van szó…
Barátunk, Axel. Hadd lőjek le egy alig sejthető fordulatot: nem fogja megérni a játék végét. [+]
Igen, bár természetesen a játékban helyet kapott egy jól ismert Giger-rémálom, egy savat nyáladzó, jellegzetes hangú xenomorf is, vele, legalábbis a játék elején nem sok ügyünk lesz. Ha ránk talál, meghalunk, ha elbújunk előle, életben maradunk. Legyőzni, megölni nem tudjuk, még akkor sem, amikor már pisztolyt – esetleg, jóval később, shotgunt, lángszórót – markolunk. Időnket azonban jórészt nem ez a bújócska fogja kitölteni, hisz az űrállomás így is megannyi veszélyes figurával van tele: a félelemtől megőrül, az életben maradásért mindenre képes emberek ugyanúgy vannak itt, mint androidok. Örök munkára programozott szintetikus robotok, amik valami érthetetlen okból kifolyólag nem mindig segítőkészek, így aztán előbb-utóbb fehér „vér” kiontására leszünk kényszerítve.
Mivel Amanda nem egy vérbeli harci gépezet, mint ikonikussá vált anyja (legalábbis annyira biztosan nem, mint ahogy Ellent a második filmben vagy még később láthattuk), harci lehetőségeink meglehetősen korlátozottak. Gyengécske pisztolyunk nem sokat ér, shotgunt csak igen sokára találunk, így aztán rá vagyunk kényszerítve a lopakodásra, a környezet kihasználására, az innen-onnan összelopott alkatrészekből való barkácsolásra. Készíthetünk EMP aknát és gyógykészletet, molotov-koktélt és hangadó szerkezetet, ami kiválóan alkalmas ellenségeink figyelmének elterelésére, vagy – és ez még nagyobb megelégedéssel tölti el a jobbára rettegő játékost – a szinte láthatatlan idegen lény agresszív androidokra, paranoid rablókra való uszítására. A xenomorf egyébként érdekes módon teljesen szabad intelligenciával rendelkezik, néhány, a sztori szempontjából fontos jelenésen túl korlátok nélkül mászkál a pályákon. Néha ez unfair elhalálozást is eredményezhet, máskor akár percekig is egy szekrényben kell rejtőznünk, amíg lassan körbeszimatol egy szobát, de mindenképpen üdítő, hogy nem tudjuk kiszámítani cselekedeteit – viszont hangkeltéssel kiválóan tudjuk befolyásolni mozgását.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
