Bevált recept,

Az AC sorozat átlépett abba a kategóriába, mikor már nem lehet egy kezünkön megszámolni a részeit – még akkor is, ha csak a nagygépes epizódokat vesszük sorra. Csalókának tűnhet, hogy 2013 novemberében megjelent játék címében a négyes számot viseli, ám a Black Flag ennek ellenére a hatodik, otthoni konzolokra és PC-re kiadott Assassin’ Creed epizód. A sikersorozatok folytatásainál pedig mindig ott a kérdés, hogy csak a címükkel adják el magukat, vagy valóban kínálnak olyan játékélményt, mint előzményeik?

Az Assassin’s Creed franchise komoly előnye, hogy két titkos társaság történelmi korszakokon átívelő küzdelmének mozzanatai adják az egyes epizódok fő-történetét. Nincs meg a kényszer, hogy ugyanaz a karakter legyen főszereplő, s nem csak földrajzi lokációk, de a korszakok között is szabadon lehet váltani az epizódok helyszínét. A Black Flag esetében a helyszín a karibi szigetvilág, az időszak a 18. század, vagyis a kalózok hollywoodi filmekben hol romantikusnak, hol harcias-hősiesnek vagy esetenként misztikus-viccesnek, de mindképpen paradicsominak és kalandos-kardozósnak ábrázolt világa.

Karakterünk ki más lehetne, ha nem egy kalóz, azonban Edward Kenwaynek ez nem csak a „fedőfoglalkozása”. Az AC4 szakít azzal a hagyományával, hogy generációk óta az Assassinok rendjéhez tartozó családok, már a születésük pillanatától mester-gyilkosnak nevelt tagjai kapják a főszerepet. A kiugrott angol haditengerész gyakorlatilag csak azért keveredik bele a templomosok és assassinok titkos háborújába, mert jó ötletnek találja egy levadászott assassin álcáját magára öltve a magas körökbe vezető ajánlólevelet kihasználva zsíros zsákmányokról információt szerezni. A sorozat korábbi epizódjaival közeli ismeretséget kötött játékosok számára ismerősen csengő családnév azért előre vetíti, hogy a belekeveredésből, generációkra szóló elkötelezettség lesz a játék végére. Addig azonban kanyargós út, kellemesen szerteágazó történet vezet, aminek elején Edward számára egy jó kalózhajó és kellően rátermett legénység verbuválása sokkal fontosabb bármiféle misztikus cél elérésénél.

Az AC játékok történetének másik fontos jellemzője volt a korábbiakban, hogy mégse érezzük úgy, hogy csak a cím kapcsolja össze a sorozat darabjait, a fejlesztők egy jelenkorban játszódó háttér-történettel fűzték össze azokat. A Desmond Miles – számos assassin és néhány templomos leszármazottja – főszereplésével több epizódon átívelő történet azonban nem nyerte el a játékosok osztatlan szimpátiáját. Többen nagy örömmel üdvözölték, hogy az Assassin’s Creed III-ban véglegesen lezárult ez a szál. Pontosabban lezárulni látszott, mert a Black Flag sem mentes a kvázi jelenben játszódó epizódoktól, s bizony ezekben hamar kiderül, hogy bár Desmond feláldozta magát, de tudatának és – ami a Abstrego-nak még fontosabb – generikus emlékezetének digitalizált másolata megmaradt. A templomosok magát játékszoftver fejlesztőnek álcázó cége pedig ezekben az emlékekben kutat vadul.

...változatos fűszerezéssel

Az Abstrego Entertainment központjában – ami amolyan vicces összekacsintásnak szánva épp úgy Montreálban van, mint az Assassin’s Creed IV fejlesztőcsapatáé – a „jelen kori” helyszínen játszandó jelentek a Black Flagben jelentősen különböznek a korábbiaktól. Egyrészt a nettó játékidő jóval szerényebb részét követelik maguknak. Másrészt az akció, fegyverek és szabadfutás helyett az információszerzés és logikai feladványok kerültek a középpontjába. Harmadrészt, még inkább elválasztva az Animus-ban játszódó történésektől, hogy a külső nézet helyett a high-tech irodaházban FPS szemszögből látja a játékos az eseményeket.

A történelmi jeleneteket játszva viszont a megszokott és az első Assassin’s Creed óta játékosok tömegét magával ragadó látványt, stílust, akciót és nem utolsó sorban szabadságot kapjuk. A karibi szigetvilágban, történelmi városaiban és névtelen, éppen csak a hullámok fölé emelkedő szárazulatain gyalogosan bejárható területet nagysága és az ott fellelhető fő és mellékküldetések száma még egy AC veterán számára is kellemes meglepetés, egy újonc játékosnak pedig egyenesen döbbenetes lehet.

Szigorúan a történetre koncentrálva, logikai bakugrásnak tűnhet, hogy főhősünk annak ellenére alkalmazza az assassin szabadfutás számos „titkos” mozdulatát, hogy nemhogy kora gyermekkorától, de egyáltalán nem részesült a szervezet fizikai képességeket tökéletesítő képzésében. Ügyességét, amellyel ház és erőd-falakon képes lélegzetelállító magasságokba felkapaszkodni az apróbb-nagyobb repedéseket kihasználva, magabiztos ugrásait a háztetők és fák csúcsán ezért inkább tekintsük a hajók kötélzetén töltött évek szülte gyakorlatnak. Én legalábbis szívesebben veszem, hogy nem kell minden egyes mozdulatért külön küldetésben megküzdenünk, már csak azért is, mert amíg nem mászom fel egy kilátópontra szinkronizálni, addig nem érzem úgy, hogy AC játékkal játszom. Igenis kellenek ezek az egyesek szerint elcsépelt mozdulatok. Ugyan úgy állandó kellékei ezek egy assassinnek, mint a csuklóra csatolható pengék, amiknek használata azon kevés dolgok egyike, amire egyébként parádés vívótudású karakterünk nem képes a játék kezdetén, hanem csak egy misszió során sajátítja el.

A jellegzetes mozdulatok mellett jól megszokott, egyesek szerint unalomig ismert küldetéstípusok is visszaköszönnek a játék története során. Legtöbb kritika általában a lopakodós feladatokat éri, melyek során vagy őrzött helyekre kell bejutni, vagy hallótávolságon belül kell maradni anélkül, hogy a titkokról fecserésző célpontok felfigyelnének jelenlétünkre. Kétségtelen, hogy van némi igazság ezekben a véleményekben, de úgy vélem, hogy ha teljesen hiányoznának, akkor nem lenne igazi AC a játék, még ha nem is olyan elmaradhatatlan kellékei a hangulatnak mint a leap of faith mozdulatsora. Ráadásul a lopakodós feladatok számukat tekintve messze mögötte maradnak a pergő akciót kínáló, ügyességre vagy harcra építő missziók mögött, és megoldásukra tapasztalataim alapján többféle mód is kínálkozik minden esetben.

Abban a kellemetlen esetben pedig, ha egy-két sikertelen nekifutás, egy hirtelenjében megoldhatatlannak érzett misszió megakasztaná előrehaladásunkat a történetben, jó sandbox játékhoz méltón bőven válogathatunk a mellékfeladatok között, vagy fordíthatjuk figyelmünket egy újabb vagy hatékonyabb felszerelési tárgy beszerzése felé, hogy később újult erővel vagy épp újabb lehetőséget nyújtó eszközzel már sikerrel teljesíthessük a bosszúságot okozó korábbi feladatot.

Felszerelésink hatékonyságára annak ellenére nem árt gondot fordítani, hogy jóravaló főhőshöz méltó módon Edward elég könnyedén győz a fegyveres és ökölharcok során. Ugyanakkor nem legyőzhetetlen szuperember, nem véletlenül nem hordja kívül az alsónadrágot. Veszélyt nem neszelő ellenfelekkel, lopakodva vagy rejtekhelyről elugorva ugyan puszta kézzel is védhetetlenül halálos támadással végezhetünk, és az egy-egy elleni küzdelem sem jelent kihívást egy gyakorlott játékosnak. A különféle kereskedőknél beszerezhető jobb minőségű fegyvereknek, páncéloknak döntő szerepe olyankor lehet, ha több szakasznyi fellármázott katonán kell magunkat keresztülverekednünk. Az igazán míves és különleges fegyverek és egyedi öltözetek sem maradtak ki a játékból, ezek megszerzése azonban (nem oly meglepő módon) küldetéshez vagy kincsek, ereklyék felkutatásával lehetséges.

...új ízekkel gazdagítva

Ordító és elcsépelt sztereotípia ugyan, de egy kalózos játék nem lehet meg kincskeresés nélkül. Nekem legalábbis hiányérzetem lenne, ha a fejlesztők megmaradtak volna az eldugott pénzes ládák, Animus komponensek és különféle elveszett, elrejtett iratok, mint felkutatható és begyűjthető értékek mellett. Ha már kalózkodunk, akkor igen is legyen megsárgult térképvázlat, rajta egy nagy piros keresztel, ahol meglelhetjük a halott ember ládáját! Akit meg ez nem szórakoztat az hagyja csak heverni haló porukban a lakatlan szigeteken, vagy a lakottak eldugott szegleteiben heverő csontvázakat. Az ilyen játékosok mondjuk azt sem fogják értékelni, hogy Edward olyan kalóz-hírességek társaságban forgolódik, mint Fekete Szakáll vagy Calico Jack.

Új értelmet nyer a vadászat is, mivel a buja dzsungelekben és giccses képeslapokra való idilli szigeteken, no meg az tengerekben élő változatos állatvilág képviselőit az Assasssin’s Creed IV megreformált crafting rendszerében magunk használhatjuk igen hasznos tárgyak alapanyagául. Azon, hogy ez a kézműveskedés roppant mód hasonlít a Far Cry III-ban megismert megoldásra felesleges fennakadni. Egyrészt jól működik, másrészt onnan is fel lehetne emlegetni néhány AC „rokonságot” mutató részletet. A lényeg inkább az, hogy ezáltal igencsak nő a vadászat jelentősége, amivel a UBI Softnak sikerült felkerülnie a PETA céltáblájára is. Kiváltképp a bálnavadászat ellen keltek ki magukból az állatvédő aktivisták, amit játékosként a Black Flag legizgalmasabb újdonságai közé sorolnék, de ennek ellenére nem érzem a legminimálisabb késztetést sem a valóságban való kipróbálására.

Ráadásul a tengeren, ami a szigetekkel és városokkal megegyező fontosságú helyszínné lépett elő az AC IV-ben, sokkal több és fontosabb küldetés vár ránk, mint a nagy halak és vízi-emlősök vadászata. Gyakorlatilag egy önálló játékra is bőven elég lenne az a sokféle lehetőség, ami a Karib tenger hol napfényben fürdő, hol vihar korbácsolta hullámai között vár ránk és a Jackdaw legénységére. Míg az AC III hajós küldetései csak némi színt vittek a játékba addig a fekete zászló alatt hajózva akár hosszú órákra meg is feledkezhetünk arról, hogy lenne valamiféle fő-történet, amit tovább kéne vinnünk.

A legnagyobb jóindulattal sem lehet azt állítani, hogy szimulátorrá fejlesztették volna az AC IV hajózós oldalát, de éppen attól olyan magával ragadó. A vitorlásokra érvényes fizika törvényeit gondolkodás nélkül hagyják figyelmen kívül, de az vesse a fejlesztőkre az első követ, aki egy tengeri ütközetben szívesen maradna alul, csak azért mert szélárnyékba kerül ellenfelei vitorlái mögött, vagy órákon keresztül próbálkozna utolérni egy fél-szélben haladó prédát, csigalassan közeledve hozzá.

Az pedig, hogy a tenger közel annyira zsúfolt kifosztásra érett kereskedő-, majd hírhedettségünk növekedésével ránk vadászó hadihajóktól, mint egy csónakázótó a tavaszi délutánban andalgó szerelmesek ladikjaival, szintén nem az életszerű, de a játékos dolgát igencsak megkönnyítő jellemzők közé tartozik. Nem kell napokig lesben állni a hajózási útvonalak mentén, mert gyakorlatilag még kifutás közben jó eséllyel kiválaszthatjuk a kedvünkre való célpontot, ami jól eladható vagy a Jackdaw megerősítésére felhasználható árukat szállít és aktuális fegyverzetünkkel hamar megállásra tudjuk kényszeríteni. Akkor pedig következik a lerohanása, és igen is ejtünk foglyokat, hátha csatlakozik közülük néhány az ütközetekben sajnálatos módon lemorzsolódó legénység pótlására.

...és pazar tálalásban.

Elsőre kicsit kaotikusnak tűnhet a hajó egyidejű irányítása és fegyvereinek használata, de rövid gyakorlás után már simán menni fog: Jobb forduló közben, a bal oldali ágyúkkal megsorozzuk a kiszemelt kereskedőhajót, majd hátranézve a tatról lőporos hordókat szórunk az ágyúnaszád útjába, hogy elvegyük a kedvét a keményen dolgozó kalózok zaklatásától.

A kontrolleres irányítás szárazföldi patkányként is hasonlóan kézre álló, de egyszerű harc és mozgás mindig is – a hardcore játékosok szerint inkább negatív – jellemzője volt az Assassin’s Creed játékoknak. Az egyetlen amiben én is hajlamos vagyok igazat adni a fanyalgóknak az egyszerű futás hiánya, mert a sétánál nagyobb sebességre továbbra is csak a szabad futást aktiváló gombbal késztethetjük karakterünket. Csakhogy ilyenkor minden útjába kerülő tereptárgyra igyekszik felkapaszkodni, ami könnyen nevetséges mozzanatokban torkollhat.

Az Assassin’s Creed IV: Black Flag sajátos helyzetben lévő játék. A UBISOFT zászlóshajójának nem csak a jelen konzolgeneráción, de a szó szerint már a küszöbön toporgó next-gen masinákon is el kell kápráztatnia a játékosokat látványvilágával is. A tesztelt PS3 változat esetében ez többnyire sikerül is neki. A fontosabb szereplők részletes kidolgozott ruházata a nagyvárosok egyedi jellemzőkkel is gazdagon felvértezett, sajátos épületei kihasználják a régi, de még mindig sok mindenre képes vas kínálta lehetőségeket. Egyes effektek azonban mintha már többet igényelnének a rendelkezésre álló erőforrásoknál. Rögvest ott van példának a tutorial pályát indító közjáték átvezető animációja, ahol miközben a partra vetődő Edward átlábal a sekélyesen a lagúna jádezöld vize bár pompásan néz ki, de nem vízként viselkedik.

Szembetűnő különbségeket fedezhetünk fel a részletgazdagságban akkor is, ha megnézzünk egy a PS3 és PS4 verzók azonos átvezetőjét egymás mellé helyező videót is. Játék közben ezek a hiányásságok az elmosott távolabbi részletek koránt sem ennyire (sőt nekem egyáltalán nem) tűnnek fel, játék eseményeire koncentrálva, a tradicionálisan jó kísérőzenével a PS3 változat grafikája is magával ragad.

Nem maradhat el multiplayer mód megemlítése sem, mert bár számomra még mindig a történet és solo mód sandbox világa adja az Assassin’s Creed lényegét úgy tűnik, hogy a fejlesztőknek a Balck Flag-re sikerült elindulni abba az irányba, amivel kit tudják hozni az igazi hálózati élményt az orgyilkosok és templomosok titkos háborújából. Számomra legjobb szórakozásnak visszatért Wolfpack és az arra felkészítő Discovery játékmódok bizonyultak, de GameLab bevezetése komoly potenciált adott a multiplayer játéknak a testre-szabható szabályokkal indítható hálózati hancúrozás lehetőségével.

Egy mondatba összefoglalva a bevezetőben feltett kérdésre a választ kijelenthetjük, hogy az Assassin’s Creed IV: Black Flag kínálta játékélmény nem csak összemérhető a korábbi epizódok nyújtotta szórakozással, de néhányat maga mögé is utasít annak tekintetében.