Zöld erdőben jártam, állatot nem láttam
Vadászós játékból nincsen sok a piacon, ezek közül is még kevesebb a komolyan vehető, igényes produkció, úgyhogy a Way of the Hunter megjelenése, ha nem is hiánypótló, mindenképpen figyelemre érdemes. Az első benyomások alapján kifejezetten látványosnak ígérkező alkotással kapcsolatban az volt a legnagyobb kérdés, hogy a szépség mellett képes-e tartalomban és játékmenetben is visszaadni a vadászatok élményét, illetve, hogy konzolon hogyan fut. Sajnos a válaszok nem mindenkinek fognak tetszeni.
A Nine Rocks Games legújabb fejlesztése meglepő módon némi történettel is igyekszik kiemelkedni a mezőnyből. A főszereplő, River Knox nagypapája vadászházába látogat, ahol a családi hagyományokat igyekszik folytatni (mindig ezek a felmenők, és az ő farmjaik meg telkeik). Ezúttal az „etikus vadászat” kerül előtérbe, a genetikai változatosság megtartása, az állomány szükségszerű gyérítése… A sztori annyira hangsúlyos, hogy saját küldetésvonala van, itt-ott képregényszerű átvezető betétekkel, narrációval, ami nem váltja meg a vadvilágot, mégis kellemes, egyfajta követhető struktúrát ad az egyébként teljesen nyílt világú kalandnak. A fő küldetések mellett mindenféle mellékes tennivalóba is beleszaladunk, de ezek teljesítése teljesen opcionális. A játékos, ha akarja, az első pillanattól szabadon kószálhat, és lövöldözhet, amire akar – vagy amire tud.
Ha már nyílt világ: két, valóban hatalmas, nagyjából 80 négyzetkilométer kiterjedésű terület áll rendelkezésre. Az amerikai Nez Perce Valley és a kelet-európai Transylvania felfoghatatlan mennyiségű tennivalót és lehetőséget kínál az arra fogékonyaknak, nem is érdemes órákban mérni (már csak a játékmenet miatt sem, de erről mindjárt). A tájakon nemcsak gyalog, hanem terepjáróval is közlekedhetünk, a nagyobb távolságokat csak így lehet megtenni, a tájak pedig vannak annyira szépek és változatosak, hogy akár kirándulószimulátornak is beillene. A fejlesztők legnagyobb eredménye, hogy valóban hihető, élethű terepet hoztak létre sűrű növényzettel, a füves pusztáktól a sötét, árnyékos erőkön át a lápos mocsarakig és pengeéles hegyvidékekig. Csak megállunk, körbenézünk, és mintha ott lennénk kint a vadonban.
Persze, elsősorban vadászni vagyunk itt, a Way of the Hunter pedig élethű szimulációként ehhez meg is ad minden eszközt. Különböző vadászpuskák és sörétesek közül vásárolhatunk, de vannak itt távcsövek és különböző állatok hangját utánzó hívók is. Az elejtett vadaknál nem mindegy, mivel és milyen távolról lőttük le őket, mennyi húst adhatunk el pénzért, de ki is tömhetjük őket, hogy kiállítsuk a vadászházban. Figyelni kell a zajra, a szélirányra, az állatokat nyomaik alapján cserkészhetjük be, amelyben a legfontosabb eszköz a „Vadász Érzék”, ezzel könnyebben azonosíthatók a fontos helyek, vagy akár a vérnyomok egy-egy találat után. A játék mindenben igyekszik szigorúan realisztikus lenni, úgyhogy tényleg emberes feladat nem hogy lelőni, egyáltalán meglátni bármilyen élőlényt, a legtöbb ugyanis már jóval azelőtt tudja, hogy jövünk, mielőtt nekünk fogalmunk lenne róla, mi van ott. És ezen a ponton kezd igazán szétesni a Way of the Hunter, mint játék.
A probléma éppen az (és ez talán az összes, hasonszőrű produkcióról elmondható), hogy nem mer játék lenni. Oly’ módon próbálja ránk erőltetni a feltétlen élethűséget, ami már a játékmenet rovására megy. Ad egy feladatot, de csak nagy vonalakban magyarázza el, hogyan kéne végre hajtani (vagy még annyira sem). Bizonyos módokon elejtett állatokat kér, de fogalmunk sincs, ahhoz jó felszerelésünk van-e. Kijelöl egy területet, de semmi garancia rá, hogy a célpont tényleg ott lesz. Céltalanul bolyongunk, vagy ugrálunk vissza a központba aludni másnapig, hátha akkor több szerencsénk lesz. Sajnos a játék nem a vadászat izgalmát vagy élményét adja át, hanem csak az unalmát.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
