Élményfürdő?

A „logikai” feladatok kimerülnek a továbbvezető utat újra és újra megnyitó gépek aktiválásában, a gyűjtögetnivalókat csak különféle ruhákra és frizurákra lehet csak beváltani, és mivel Sigrid nem sérül lepottyanáskor, a platformrészeken sem fogunk idegeskedni. És ha már itt tartunk: a harc sem különösebben fontos eleme a játéknak. Néha kell persze a fekete tintába burkolt lényeket hálónkkal csapkodni, de ez sem okoz majd stresszt: alig van néhány eltérő ellenfél, és azok is jóval kevésbé agresszívak, mint a legtöbb hasonló játékban – nemhogy egyszer sem haltam meg a végigjátszás alatt, de megsérülni is csak a végső csatában sikerült. Ez nem dicsekvés – egyszerűen tényleg nem úgy van felépítve a játék, hogy mechanikus kihívásokat állítson a játékosok elé, hanem úgy, hogy lazán elnyúlva a kanapén, totális koncentráció nélkül is szórakoztasson. Ezt a megállapítást nem valamiféle metsző kritikának szánom – hisz nem kell minden játéknak egyformának lennie –, de mindenkinek érdemes ezt tudnia a vásárlás előtt. (Már csak azért is, mert meglehetősen drága játékról van szó: 30 euró vagy 10.600 forint az ára.)

[+]

A Wavetale a relaxálásról szól, a nap által gyönyörűen átvilágított hullámokon való siklásról, a száz méteres magasságból indított tökéletes fejesugrásokról, és úgy általában a kecses mozgás élményéről. Mert hiába egyszerű a Wavetale harcrendszere vagy felépítése, Sigrid mozgatása magával ragadó élményt jelent. A futás, a dupla ugrás, a suhanás, a levegőben siklás nagyszerűen kombinálhatók össze, és mindez az ősi idők maradványaival teli, alattunk folyamatosan mozgó óceánban még különlegesebb hangulatot teremt. Szintén jó érzés a fehér szikrákkal jelölt tárgyakhoz húzni magunkat, főleg, amikor nagyobb építményeket így pár pillanat alatt meg lehet mászni – a már említett robotkígyó fejéhez való eljutás például minden egyszerűsége ellenére is kifejezetten hangulatos rész volt!

[+]

Mindez azonban sajnos nem jelenti azt, hogy a játék hibátlanul szolgálná ki azokat, akik valami relaxáló dologra vágynának. Van az a szint, ahol a „direkt egyszerű” átmegy sekélyesbe, és a Wavetale harcrendszere sajnos nálam erre a szintre került: nincs ritmusa, nincsenek eltérő fegyverek vagy megnyitható támadások, a letottyanós támadással pedig minden egyes csata könnyedén megnyerhető. Szintén idegesítő volt a pocsék térkép is, amire szerencsére addig nincs szükség, amíg a sztori tart, de ha utána szeretnénk bepótolni mondjuk a négy versenyt, akkor ez nem sokat fog segíteni. Bár a játék második felében van egy kötelező nagy fordulat és megható lezárás, a történet, a világ még így sem válik igazán érdekessé – ennél jóval kisebb tétekből az A Short Hike például nagyságrendekkel nagyobb drámát tudott kerekíteni.

[+]

A Wavetale tehát inkább a hangulatról, a keserédes, de mégis optimista narratíváról, illetve az élvezetes vízen siklásról szól, mintsem komplexitásról és kihívásról. Történetének végére legfeljebb öt-hat óra alatt mindenki eljut majd, és bár emlékezetes, sokáig velünk élő játéknak semmiképpen nem nevezném, az ugyanilyen biztos, hogy a „szerethető” jelző jól illik rá. Az kérdéses persze, hogy ilyen áron szükségünk van-e erre egy ekkora szoftveráradatban – de egy jelentősebb leárazásnál szerintem érdemes beruházni rá, ha valaki tényleg egy lazítós, nulla feszültséget generáló játékra vágyik.

A Wavetale egy évig Stadia-exkluzív volt, most PC-re, PlayStation 4-re és 5-re, Switch-re, illetve Xbox konzolokra jelent meg.

Összefoglalás

Játékmenetét, felépítését tekintve egyszerű játék a Wavetale, de ez nem jelenti azt, hogy ténylegesen rossz lenne – egyszerűen azoknak készült, akik tényleg lazítani akarnak a videojátékokkal. Stílusosan néz ki, élmény közlekedni és manőverezni tengerrel borított világában, de a végigjátszást követő héten már nem nagyon fogunk emlékezni eseményeire.

A Wavetale legjobb pontjai:

• Már maga a mozgás is élmény;
• szerethető főhős, érdekes világ.

A Wavetale leggyengébb részei:

• Túlárazottnak tartom;
• használhatatlan térkép.

Bényi László