Az őrület mókuskereke

Az egyre intenzívebb tempójú kapitalista világrendszer egyik velejárója, hogy egyre jobb teljesítményt vár el, bárkik is legyünk. Ha egy vállalat nem rekord-negyedévet hoz, az már csalódás, millióktól várják el magától értetődő módon a korlátlan túlórázást, és a hajtáskényszer sajnos mára a magánéletet is elérte. A produktivitási kényszer állandó, és ez a munkahelyi őrület már belengi egész életünket, groteszk módon még a pihenést, a szórakozást is: darálni a sorozatokat, nyomni a játékokat, nézni a filmeket, hallgatni a podcasteket, részt venni az eseményeken, fogyasztani a tartalmakat, a csúcson lenni állandóan, nem kimaradni semmiből, képben lenni mindennel, csak csinálni, csinálni, csinálni – csippannak az achievementek, gyűlnek a trófeák, egyre nyúlik a backlog. Ezt azonban nem lehet a végtelenségig csinálni; pontosabban lehet, éppcsak szörnyű helyre vezet. Amikor ez az életvitel megtöri az embert, muszáj megállnia, fizikai és mentális értelemben is regenerálódni – egy kicsit megállni, körülnézni, és tényleg, tényleg pihenni. A Wanderstop erről a folyamatról szól: egy olyan emberről, aki a végtelen hajszában kiégett, és most kezdi gyógyulási folyamatát. Bármilyen relaxációs foglalatosságot találhatott volna magának, de ő éppen teát főz, magának, másoknak, vagy csak úgy.

Alta régóta harcos akart lenni – sőt, nem csupán egy harcos, hanem a legjobb! Ezért edzett, gyakorolt és küzdött éjt nappallá téve éveken keresztül. Mesterkováccsal csináltatott magának pengét, és végtelen módosítást, finomhangolást követelt rajta. Pengéje szinte testének kivetülése lett, és így végre eljutott a csúcsra. Egyszerűen nem volt ellenfele, verhetetlenné vált, így életét is tökéletesnek élte meg. Három és fél év után azonban hirtelen kikap. És megint. És megint. És egyszerűen nem érti, hogy ez miként lehetséges. Magát kezdi vádolni, majd elindul, hogy felkeressen egy legendás mestert, aki még tovább képezheti, akitől még titkosabb tanokat leshet el. Útközben azonban elfárad, kimerül, és már kardját sem bírja el: mintha egy testrésze zsibbadt volna el, amit csak vonszolni tud magával. Az erdőben eszméletét veszti, és óriási szerencséjére egy kedves, nagydarab kopasz figura, Boro bukkan rá, aki jobb ötlet híján elviszi a címadó Wanderstop teaboltba. Altát nem érdeklik az italok – miután magához tér, már szalad is tovább, hiszen munka vár rá, még többet kell edzenie, hogy még erősebb legyen. Teste azonban nem bírja a hajtást: Alta elájul, és újra a tisztáson találja magát. Ez újra és újra megtörténik vele, és végül csak megérti, hogy muszáj lelassítania kicsit – és ha erre pont itt kerül sor, hát miért is ne főzne pár teát?

[+]

Talán az eddigiekből is kiderült, hogy a Wanderstop nem mindennapi játék: a narratíva a legfontosabb része, de azt szerencsére szórakoztató játékelemekkel tudja feldobni. Különlegessége, hogy bár teafőzős fókusza és bájos kinézete miatt könnyen a békés wholesome „műfajba” is sorolhatnánk, jóval mélyebb, és nem egyszer zordabb témákkal foglalkozik, mint azt gondolnánk. Boro már a kaland elején egyértelművé teszi, hogy itt nincsenek gyűjthető pontok, nincsenek kötelességek, elvárások, időlimitek. A sztori előremozdításához persze kell azért ezt-azt csinálni, de semmi és senki nem nyomaszt ezek elvégzésével kapcsolatban. Tetszés szerint kóvályoghatunk a kis bejárható téren, gazolhatunk és sepregethetünk, díszíthetjük a terepet – és persze főzhetünk teát. Utóbbit leggyakrabban a helyszínre látogató – vagy tévedő – érdekes karakterek isszák majd meg, akik maguk is valahogy letévedtek életük útjáról. Vagy éppen most fedezik fel, hogy mindvégig rossz úton jártak, és most terelte őket a sors az önfelfedezés irányába. Vannak, akikkel több időt töltünk majd el, míg másokat igen rövid ideig látunk csupán. Eleinte többször is azt éreztem, hogy zavaróan befejezetlenek maradtak történeteik – de aztán rájöttem, hogy ezzel nincs semmi baj. Azok az ő sztorijaik, ez pedig Altáé és a miénk.

[+]

A Wanderstop talán legjobb részét az állandóan cserélődő szereplőgárda jelenti, akik mind más elvárásokkal és megértési szinttel fordulnak Altához. Ott van például Ren, egykori nagy riválisunk, aki egyszerűen nem tudja elfogadni, hogy az egykori bajnokot már nem érdeklik a régi dicsőségek – ez egyenesen frusztrálja, sőt, néha megvetéssel tölti el kollégánkat. Imádtam Nanát, az versenyszellemű vállalkozót, aki így vagy úgy, de valahogy mégis ingyen adja tovább portékáit, majd hőbörög, hogy ő bizony nem akar jótékonykodni, és legszívesebben porig zúzná a „konkurens létesítményünket” – szőrösnek tűnő szíve valójában aranyból van. Az egyik kedvencem Gerard volt, egy nyakkendős, de páncélba öltözött wannabe lovag, aki a világ legjobb apukája szeretne lenni, de közben alig találja a közös hangot fiával – ráadásul még egy átkot is benyelt. Szintén imádtam az irodistákat, akik a vállalati kultúra uniformizmusában egyszerre lelnek békére és a rég várt megbecsülésre, de egy kicsit azért el is veszítik önmagukat. Mindenki a saját útját járja, mindenki máshol tart azon, és mindenki el van veszve valamennyire – de a közös interakciókon keresztül segíthetünk egymásnak. Időnként például szeretnének inni egy teát, és ehhez kapcsolódik a Wanderstop másik fő játékeleme, a teakészítés.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!