Egyenesen a vágóhídra

Tianeea falu főterén pisszenésnyi hangot sem hallani – mintha még a távolban forrongó vulkán és a közelben ropogó máglya is elhallgattak volna. Megint eljött az a sötét, oly sokszor elátkozott pillanat, amely minden negyedik évben tönkretesz egy újabb kapcsolatot, családot, közösséget. Itt az ideje feláldozni valakit a túlélésért… Bizony, ebben a világban a Mana Fa működésének fenntartása minden negyedik évben élő áldozatot követel – és ha egy falu a kijelölés után mégsem küldené el a kijelölt személyt, hát a megtorlás brutális, és a teljes környék elpusztítását eredményezi. Sőt, amennyiben egyetlen áldozat se érné el egy ciklusban a mágikus növényt, hát a Mana Fa kiszáradna, ez pedig nyilván a teljes világ elmúlását okozná. Az oly ritkán látott idegen bestia, a falu fiataljai közül undorító módon vágóhídra hajtott áldozatot kinevező repülő szörnyeteg nem habozik sokat, és nyilván a csodaszép Hinnát választja ki, aki a döntést követően előbb udvarlója, aztán pedig szülei ölelésében zokog a hír hallatán. Hát mi más is lehetne ezt követően a Visions of Mana, mint egy komor, érzelmekkel teli elmélkedés az egyén és közösség viszonyáról, az személyes áldozathozatal szerepéről, és főleg arról, hogy tényleg önfeláldozásnak számít-e, ha valakit kijelölnek az áldozati pozícióra?

Nos, nem. Egyáltalán nem. A Visions of Mana gyerekkorú áldozati bárányai büszkén és kacagva fogadják a hírt, mi szerint végre övék a megtiszteltetés, hogy leölethetik magukat a világ védelmét szolgálva. A címet, a dicsőséget mindenki magáénak szeretné, a szülők ujjongva fogadják, hogy gyereküket sosem fogják újra látni, és amikor szökőévenként akad is valaki, aki megkérdezi, hogy az Alm titulusú kijelölt önfeláldozók belegondoltak-e abba, hogy mit is jelent valójában számukra ez az egész vállalás, még csak nem is értik a kérdést. Egészen a harmadik fejezetig nem merül fel senkiben, hogy az együtt megöregedés vonzóbb lehetőség lenne a halálnál, és akkor is meglehetősen tétova a párbeszéd. „Ujjé, gyerünk a vágóhídra!” – függetlenül attól, hogy aztán a történet mit is kezd aztán ezzel a felállással, tagadhatatlanul ez a Visions of Mana üzenete abban a helyzetben, amiből minden regény és film és másik videojáték minimum egy tinilázadást és a status quo drámai megdöntését hozná ki. Nem biztos, hogy erre mindenki olyan mértékű utálkozással fog tekinteni, de én annyira nem-emberinek, annyira ostobán fatalistának és fanatikusnak tartottam ezt a hozzáállást, hogy ezt követően a sztori nem tudott úgy istenigazán magával ragadni.

[+]

Történetünk talán legfontosabb alakja Val, a Tűzfalu lángolóan vörös hajú fiatal harcosa, hisz ő az első pillanattól az utolsóig a csapatban lesz. Ő az a testőr, akinek a környező falvakból össze kell szednie az Alm pozícióra kijelölt összes suhancot, és aztán neki kell megvédenie őket a metaforikus vágóhíd eléréséig. Az első kliense természetesen Hinna, Val barátnője, aki az első bekezdésben leírtakkal ellentétben olyan vidáman fogadja kiválasztásának hírét, mintha csak egy luxusutat nyert volna tombolán. Val és Hinna tehát elindulnak a hosszú, kontinenseken átívelő kalandra, útba ejtve minden falut és várost, felkapva minden Almnak kijelölt fiatalt – vagy legalábbis ez a terv, de ennek végrehajtását durcás hisztik, leomlott hidak, varázsátok alatt nyögő romok, no és persze körülbelül végtelen szörnyeteg ellenállása nehezíti. (Ha már hosszú út: a 30 óra a minimum, amit egy végigjátszás igényel, de a japán szerepjátékok szokása szerint ezt legalább 50%-kal kibővítheti az, aki minden titkát felakarná deríteni.) Néha maga az utazás, a továbbjutás nehézkes, másutt pedig az Alm körül vannak problémák – van, ahol a hivatalos kijelölés még nem is történt meg, másutt politikai kavarás vár megoldásra, de rögtön az első állomáson az illető egyenesen minket csicskáztat, mielőtt hajlandó lenne elindulni.

[+]

A Visions of Mana világa – bár hatalmas – semmiképpen nem olyan, mint amit ma nyíltnak szoktunk nevezni – sokkal inkább idézi a klasszikus MMO-k tematikus zónákra bontott felépítését és olykor szűk ösvényeit és szurdokait. A párhuzamokat az is erősíti, hogy ezek a területek meglepően üresek és statikusak – mindössze nagyon ritkán elhelyezett, igen lassan újjáéledő szörnykupacok, illetve hihetetlen bőkezűséggel szétszórt minikincsek várnak a kalandorra. Összeszednivalóból olyan sok van, és hasznukat olyan minimálisnak éreztem, hogy néhány óra után már csak a zöld fénycsóvával jelölt ládákat nyitogattam ki, hisz azokban legalább néha lapult egy-egy fegyver vagy páncél is. Aki viszont önmagában a gyűjtögetést imádja, azt maximálisan kiszolgálja a játék – kis túlzással minden négyzetméterre jut valami zsákmány. Ha azonban ennél többre vágynánk, sajnos a játék nem kínál sok tartalmasat néhány bődületesen tápos ellenfél-brigádnál – nincsenek vándorló NPC-k, minden dungeon a történethez van kötve, de még napszak-változás sincs az egyébként sokszor roppant látványos területeken. Még a falvakban kapott mellékküldetések is MMO-kat idéző módon semmitmondók, ráadásul egy agresszív ikon mindig pontosan jelzi, hogy hol rejtőzik a megoldásuk.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!