Feudális high-tech

Amíg mi az ezredforduló éveiben a Treasure mesterművein, vagy az R-Type és Raiden sorozatokon örömködtünk, addig Japánban több olyan lövöldözős cím is rejtve maradt, amelyek nem, vagy csak sokéves késéssel jutottak el a nyugati piacokra. A Visco Corporation játéka, a Vasara, és nem túl meglepő módon elnevezett folytatása, a Vasara 2 2000-ben és 2001-ben jelent meg a távol-keleti játéktermekben. Most a Qubyte Interactive ültette őket gyűjteményes formába, nem is akárhogy. Nem kell letekerni a pontszámért: a Vasara Collection olyan kiadvány, amire minden shoot ’em up rajongónak érdemes lecsapnia.

A Vasara sorozat egy alternatív idősíkban, 1600-ban játszódik, ahol a feudális Japán egyúttal high-tech nagyhatalom, a korabeli házak között pedig robot katonák és pusztító erejű űrhajók repkednek. Miután az ország addigi uralkodója meghal, a gonosz Tokugawa klán veszi át az uralmat, és totális elnyomással fenyeget. Természetesen ezt nem mindenki hagyja annyiban, így mi sem, úgyhogy a játék szereplői közül választva hajtóvadászatra indulunk a robotsereg vezetői ellen. Az eredmény egy tempós, látványos, bár már a maga korában is kissé retrónak számító grafikájú „bullet hell” játék, ami garantáltan megizzasztja a műfaj rajongóit.

Mindkét klasszikus játék helyet kapott a gyűjteményben, közöttük egyszerű és áttekinthető menürendszerben választhatunk, ez a Vasara Classic mód. Mivel a két címet csak egy év választja el, így nyugodtan említhetők egy lapon, két nagyon hasonló élményről beszélünk. Tény, hogy a folytatás jobb: több választható karakter, gyorsabb, érdekesebb akció és több pálya áll rendelkezésre, illetve a harcrendszer is érdekesebb. Míg az első részben a speciális támadás mindenki esetében csak egy pusztító bomba, addig a Vasara 2-ben minden szereplő egyedi mozdulatokat képes előhozni.

Ha már a harcrendszer került szóba, beszéljünk erről is, mert ez minden shmup sava-borsa, és itt bizony nagyon élvezetes rendszerről van szó. Kezdjük mindjárt azzal, hogy az ellenfelekhez érve nem halunk meg, ők „csak” odébb tolnak bennünket a képernyőn. Kizárólag a lövedékek ölnek meg, ez pedig az alap- és a főellenségek esetében is érdekes taktikákra ad lehetőséget. A tűzerőnket fokozatosan növelhetjük power-upok felvételével az adott pálya során, ám ezeket halál esetén elveszítjük, és újra össze kell szednünk. A lövések mellett közelharci támadásunk is van, de ehhez nyomva kell tartani a gombot, közben pedig nem tudunk támadni. Végül, de nem utolsó sorban az ellenfelekből kihulló gyémántokkal feltölthetjük a speciális Vasara csíkunkat, amivel mindent elsöprő támadásokat szabadíthatunk el. Mindez egy fantasztikusan jól játszható, egységes egésszé áll össze, ami bármiféle más trükk vagy gimmick nélkül is egy nagyon élvezetes játékot (pontosabban kettőt) kapunk.

Van azért probléma is a két matuzsálemmel, mégpedig technikai oldalon. A grafika olyan, amilyen, keskeny vertikális shooterek nagyjából a 16 bites korszakot megidéző, mégis igényes látványvilággal, ezzel nincs semmi baj. A hangzással annál inkább: mindkét játék pocsékul szól, a zene és a szövegek alig hallhatók, a lövéshang idegesítően ciripel, robbanások helyett pedig legtöbbször csak valamiféle recsegés hallható. Nem tudni, hogy ez konverziós hiba-e, vagy az eredeti forráskódnak köszönhető, mindenesetre ez levesz az élményből, és mindenképp érdemes megemlíteni. Kár, mert a két játék önmagában is megéri a gyűjtemény megvásárlását.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!