Amerikába jöttünk, ismét
2016 tavaszán a francia Ubisoft egy nagyon érdekes, vadonatúj játékkal jelentkezett. A The Division kezdetben sok kritikát kapott amiatt, hogy látványban jócskán elmaradt a mára hírhedté vált, korábbi E3-as prezentációtól, de a „botrány” elültével nagyon sokan rájöttek, hogy bizony egy tartalmas és minőségi játékkal van dolguk. Az éppen Karácsonykor romba dőlő, vírusfertőzés sújtotta New York lenyűgöző és érdekes helyszín volt, a ma már csak „looter shooter” néven emlegetett műfaj pedig izgalmas, új lövöldözős-RPG hibrid játékstílust jelentett. A játéknak bőven akadtak hiányosságai és problémái, de idővel kiváló bővítményeket kapott, és mi másra valók a folytatások, mint hogy a tapasztalatokból tanulva még jobbak legyenek elődeiknél?
Szinte pontosan három évet kellett várni a Tom Clancy’s The Division 2 megjelenésére, bár a játék története szerint nem ennyi idő, hanem mindössze hét hónap telt el. A téli New Yorkból a nyár derekán érkezünk az Egyesült Államok fővárosába, Washington DC-be, a vírusfertőzés ugyanis mindenhol szedte áldozatait, a káosz pedig nem múlt el. A fővárost ellenséges frakciók vonták ellenőrzésük alá, a maroknyi túlélő pedig kisebb erődítményekben rendezkedett be. Sokat látott felütés, és a Division 2 története nem is szolgál különösebb meglepetéssel. Nem a sztori lesz az, ami miatt játszani fogjuk ezt a játékot, hiszen ez kimerül abban, hogy (ismét) kerületről kerületre járjuk a várost, és visszafoglaljuk azt a kismillió fő- és mellékes tevékenység teljesítésével.
De a Division sorozat vonzereje nem is ebben rejlik, hanem a mély, szerepjátékokat idéző játékmechanikákban, az élvezetes tűzharcokban, a karakterfejlesztésben és abban, hogy mindig van mit csinálni. Ebben pedig brillírozik a második rész, mert a fejlesztők – az előddel kapcsolatos visszajelzések alapján – nagyon odafigyeltek arra, hogy még átgondoltabb, gördülékenyebb és motiválóbb játékmenetet hozzanak létre. Az eredmény pedig ennek a hibrid műfajnak talán a legjobb képviselője lett, folyamatosan érdekes loot rendszerrel, állandó tevékenységekkel, és ami még fontosabb: ezúttal az endgame-re is odafigyeltek.
A játék alapvetően két részre osztható: a kampány, amíg elérjük a maximális, 30-as szintet, és az utána következő Végjáték (Endgame), vagyis az a szakasz, amelyben az ilyen játékok felhasználói a legtöbb időt töltik. Ez nem azt jelenti, hogy a Division 2 kampánya rövid, könnyű vagy érdektelen lenne, sőt! A sztori küldetések a játék talán legjobb részei, elképesztően jó helyszíneken, a végletekig kidolgozott belső (és külső) tereken, fantasztikus díszletek között zajlanak. Jóval több ez, mint holmi gyakorlás az igazi megmérettetés előtt. Egy teljes értékű, nyílt világú kampányt kapunk irdatlan mennyiségű felfedeznivalóval, gyűjtögethető cuccokkal, rejtett titkokkal, és Washington DC csaknem 1:1 méretarányú térképével. Maga a játéktér egyébként nagyjából 20%-kal nagyobb, mint az első rész esetében, és ugyanolyan sűrűn beépített, aprólékosan kidolgozott városról van szó.
A fejlesztők a megjelenés előtt nem győzték hangsúlyozni, hogy mégis az endgame-re helyezték a hangsúlyt, ami meg is látszik a végeredményen. Gyakorlatilag az első rész tapasztalataira építették ezt a szakaszt. A karakterszinteket itt a felszerelés pontszám (Gear Score) veszi át, és megnyílnak a különböző világszintek, egyre erősebb ellenfelekkel, és persze még jobb zsákmánnyal. Ha még ez sem lenne elég, egy teljesen új ellenséges frakció, a Black Tusk is bevonul a városba, akik még nagyobb kihívást jelentenek, és ezzel a sztori küldetéseket is újra lehet játszani eltérő célokkal és kihívással, több fokozaton is. Talán szokatlan az ilyen, „élő szolgáltatásként” működő játékoknál, de a The Division 2 bizony már megjelenésekor is teljes értékű, funkciókkal és tevékenységekkel telezsúfolt játék, a tartalomra nem lehet panaszkodni.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
