Azok a szép '80-as évek

Jó tíz évig voltak a kalandjátékok az iparág csúcsán, uralva az eladási listákat, elvarázsolva milliókat; a LucasArts és a Sierra mesterműveket halmozva vetélkedtek a gondolkodásra – és néha bizony igen elvont gondolkodásra vágyó – játékosok kegyeiért. Aztán a büdzsék túl magasra szöktek, a többi játékstílus túl vonzóvá vált, és az ingatag építmény összeomlott. A következő évtizedre tehát csak a sóhajtozgatós nosztalgiázás, no meg a régi klasszikusok újrajátszása maradt. De aztán beköszöntött a szép új jövő, ahol megint gazdaságos lett lustán klikkelgetős, pixelvadászattal teli kalandokat fejleszteni, olyannyira, hogy a stílus nagyjai mind-mind visszatértek.

[+]

Az eredeti promóciós videóban szereplő Ron Gilbert és Gary Winnick ígérete szerint új játékuk olyan élményt fog majd okozni, mintha egy elfeledett LucasArt-játékot találnánk egy poros fiókban. Ezt sikerült is valósággá váltani: a Thimbleweed Park tényleg olyan, mint az olykor már 25-30 éves múltból előderengő kellemes emlékek. Sokkal modernebb és barátságosabb, mint amilyenek ténylegesen voltak a ’80-as évek végi kalandjátékok, de ezzel nincs is baj, ma a változtatások nélküli régi recept csak idegességet szülne.

[+]

In medias res kezdünk: egy német akcentusú fickó kolbászol egy Thimbleweed Park nevű városka mellett a susnyásban, mint megtudjuk, titkos találkára készül valakivel. Mielőtt ez bekövetkezhetne, egy alak csúnyán lecsapja, és másnap már FBI-ügynökök beszélnek végzetes sérüléseiről a vízben pixelizálódó hullája felett. Reyes és Ray ügynökök nem kedvelik egymást, nem feltétlenül szívlelik a poros várost, és annak igen fura lakóit, és kifejezetten idegesíti őket a helyi rendőri erők hozzáállása az ügyhöz. Sok nyom nincs, a legtöbb helybeli rendelkezik valami mentális beütéssel, ráadásul Thimbleweed Park egész múltjára és jelenére rányomja bélyegét a helyi mágnáskirály, a párnagyártásból meggazdagodó Chuck élete és halála. És ki tudja, talán még ügynökeinket sem csak Justicia tiszta elvei vezérlik…

[+]

Minden készen áll tehát némi kattintásra, és bizony ez a régies módon történik: nem tudjuk a tárgyakat ide-oda húzgálni, és igenis kell használnunk a kilenc igéből álló eszköztárunkat. A jobbklikkel – Xboxon az X gombbal – ugyan a leggyakoribb parancsot (általában ez a szemügyre vétel, de emberek esetében a beszéd, ajtóknál pedig a kinyitás) azonnal aktiválhatjuk, de bármit használni szeretnénk, vagy valami más dolgot cselekedni, már használnunk kell az igéket. A tárgylistánk végtelen, és tényleg rengeteg cuccot kell majd felmarkolnunk minden karakterrel – nem minden használható, de nincs értelme kockáztatni, hogy valamit otthagyunk az út szélén vagy a hűtő mélyén.

A játék első fele az említett nyomozásról szól, ki kell derítenünk, hogy ki volt az áldozat, és persze, hogy ki ölte meg – majd amikor ez úgy-ahogy sikerül, a játék tempót és hangulatot vált, és más irányokba megy el. Az első szakaszban a két ügynök mellett a csak rövid, negyedórás karcolatokban fogunk találkozni másik három figurával, akik aztán a maguk is rendes, irányítható karakterré válnak. Kapunk egy Ransom nevű, mocskosszájú, iszonyatosan tirpák bohócot, Dolores néven egy játékdesigneri aspirációkkal rendelkező leányt, illetve az ő apját, a már említett Chuck öccsét, a sajnálatos módon már elhalálozott Franklint (nem spoiler, nem az ő gyilkosságát kutattuk). A játékmenetbe tényleges változást csak a szellem Franklin hoz, akit holmi ajtók nem állítanak meg, cserében viszont tárgyakat sem tud gyűjteni – igaz, szellemekhez illő igéket kapott a szokásos pakk helyére.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!