A rózsa neve
Umberto Eco első regénye, a történelmi krimi A rózsa neve nem először ihlet videojátékot: a maga korában sajnos csak spanyolul megjelent La Abadía del Crimen a ZX Spectrum egyik legkülönlegesebb játékaként dolgozta fel a regényt, és az abban megismert bencésrendi apátságot és annak dinamikus életét. Az igen brutális Blasphemous-játékokat követően a fejlesztőstúdió tempót váltott: a véres vagdalkozást óvatos lopakodás váltotta fel, hiszen a Stone of Madness már ebben a stílusban készült el. A helyszín még Cvstodia nem mindennapi vidékeinek bejárása után is egyedinek nevezhető: egy, a Pireneusok bércei közt megbúvó jezsuita kolostorban járunk, mégpedig egy olyanban, amely legalább részben elmegyógyintézetként is funkcionál. A naptárak 1799-et írják, így a tébolyda szó talán helyénvalóbb – és természetesen főszereplőnket, a jogtalanul fogva tartott Alfredo atyát is itt gyógyítgatják veréssel és ördögűzéssel. Talán nem véletlen, hogy az atya egy csapat szedett-vedett „páciens” segítségével szeretne egyrészt fényt deríteni a létesítményt üzemeltető inkvizítor aljas kis ügyleteire, másrészt pedig megszökni és olyan messzire futni, amennyire az csak lehetséges.
A játékmenetet az újgenerációs taktikai játékok, elsősorban a német MiMiMi alkotásai – mint a Shadow Tactics vagy a Shadow Gambit – ihlették, de a nézet megváltozott, hisz itt végig fix izometrikus kamera mutatja az eseményeket. Bár a kolostor bizonyos részei szabadon látogathatók a betegek által is, a legtöbb területről ki vagyunk tiltva, így az osonás a legfőbb eszközünk céljaink elérése során. Egyszerre legfeljebb három karaktert irányíthatunk (később már nagyobb csoportból válogatva), és ahogy azt a műfaj szabályai diktálják, mindenki sajátos eszközkészlettel rendelkezik – és minden részfeladat megoldására is több opciót találhat a türelmes játékos. Alfredo atya például papi ruhájával könnyebben beolvad a személyzet tagjai közé, prédikációival képes elterelni a közelben levők figyelmét, lámpásával pedig nyomokra bukkanhat, amelyek néha extra erőforrásokhoz vezetnek, máskor pedig rejtett átjárókat lepleznek le. Sőt, hősünk keresztjével képes kiiktatni a naplementével érkező, ártó kísérteteket is.
[+]
A hatalmas Eduardóval tárgyakat tologathatunk, leláncolhatunk ajtókat vagy az őröket valahová csalogató törmeléket dobálhatunk. A pletykafészek Agnes a maga babonáival képes elátkozni az őröket, távolról tudja manipulálni – fellobbantani vagy kioltani – a tüzet, illetve a számtalan vízköpőt afféle kamerarendszerként használhatja, vagyis azokon keresztül kémlelheti a világot. A fiatal Amelia a maga pöttöm termetével szűk átjárókba tud bemászni, csapdákat helyezhet el és a zsebmetszésben is járatos, míg a roppant hasznos Leonora nem csak a zárak feltöréséhez ért, de az árnyékokból bárkit leüthet vagy akár meg is gyilkolhat. E képességek kombinált használatával tudjuk felfedezni a kolostor tiltott területeit, és mivel cselekvési szabadságunk óriási, csak rajtunk múlik, hogy milyen megoldást dolgozunk ki. Nekem például szuper érzés volt, amikor Amelia csokijával először csalogattam arrébb egy őrt, akit aztán a jól helyezkedő Leonora jól lecsapott egy deszkával – egy zártöréssel később pedig megnyílt az át Alfredónak, aki az őrzött szobában talált nyomok értelmezésével bukkant rá egy újabb titkos átjáróra.
[+]
A Stone of Madness azonban nem Commandos-szerűen jól képzett katonákat, de még nem is Desperados 3-szerű vasakaratú pisztolyhősüket kínál fel karakterként, hanem részben az élet, részben az inkvizíció által meggyötört embereket – így ők nem csak e nagyszerű képességekkel rendelkeznek, de gyengeségeik, fóbiáik is bőven akadnak. Eduardo például írástudatlan és néma, így ő semmire nem megy a feliratokkal és levelekkel, de még a szóba elegyedés sem megy neki. A kicsit együgyű óriás emellett retteg a sötéttől – és pont ezért társítható remekül Alfredo atyával, aki lámpásával segíthet e problémán. Őt egyébként keresztény hite béklyózza meg: Alfredo undorodik az erőszaktól és a holttestektől. Egyéb problémáik mellett Leonora a tűztől irtózik, Amelia a vízköpőktől fél, a babonás Agnes pedig a tükröket tekinti halálos fenyegetésnek. A kaland taktikai mélységét részben az adja, hogy ügyelnünk kell e tényezőkre is: a félelmeikkel szembesülő karakterek nem egyszerűen akadályba ütköznek, de egyre romlik mentális állapotuk is, és ha elérnek egy töréspontot, kiesnek az adott napra, és kapnak valami újabb félelmet vagy betegséget. Nálam például megjelent az apácáktól való undor, feltűnt a klausztrofóbia, sőt, a reuma is lecsapott valakire – tovább növelve a nehézségek számát, és mélyítve a szükséges taktikai kombinációk sorát.
[+]
Ezek a fóbiák és nyavalyák érezhetően hatnak ki a játékra, sokkal inkább befolyásolva azt, mint mondjuk a Darkest Dungeon tucatszám osztogatott lelki problémái. Lehet például, hogy Leonorával mindenképpen ki kell iktatnunk valakit, de az erőszakos akció az atyát is megviseli, míg a nő nem tud a zártörésre koncentrálni, ha egy fáklya lobog a közelében – azt kioltva viszont a melák Eduardo elmeállapota romlik. Ezek az egymásba fonódó problémák néhány különösen szerencsétlen helyzetben frusztrálóak is lehetnek, de amúgy ez a rendszer biztosítja, hogy a Stone of Madness egyedi ízre tegyen szert, és számomra sokkal izgalmasabbá tették a képességek mechanikus láncba fonására építő játékmenetet. Arról nem is beszélve, hogy a karaktereknek is extra mélységet biztosít ez a megoldás.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
