Hirdetés
Három éve a semmiből érkezett Behind the Frame, és érzelmes történetét remekül kibontó egyszerű fejtörőivel nálam azonnal örökös kedvenccé vált. A tajvani Silver Lining stúdióról első játékuk sikerét követően nem sokat lehetett hallani, de pár hónapja gyönyörű trailerrel jelezték, hogy visszatérésre készülődnek. A rejtélyes című Star Named EOS-ról gyakorlatilag semmit nem lehetett tudni, amikor a program megjelent, de én így is kobramarást megszégyenítő sebességgel csaptam le rá. Mint a végigjátszás során kiderült, az érzelmes történet és az egyszerű fejtörők ezúttal is a játék gerincét képezik – teljesen érthető, hogy a fejlesztők nem akartak messzire futni a számukra sikert hozó recepttől, a kérdés már csak az, hogy másodszorra miként is működik ez a felépítés.
A Star Named EOS főszereplője egy Dei nevű fiatal srác, aki sajnálatosan ritkán látott fotóriporter anyjával leveleken és fényképeken keresztül tartja a kapcsolatot. A történet első felében minden helyszínen az a feladatunk, hogy különféle módszerekkel valami hasonló képet készítsünk, mint amit a kedves mama leveléhez mellékelve kaptunk. Amikor például egy függönyökkel keretezett vonatablak látható a fényképen egy szép virágokkal teli váza kíséretében, hát gyermekkori szobánkban kell a kompozíciót lemásolni. Amikor ezt origami-virággal és nagy nehezen előszedett leplekkel sikerül elérni, vált a kép: már mi vagyunk a vonaton, és egy újabb levél-és-fotó nyomán egy szendvicses-kávés csendélet létrehozása a feladat. Ezt letudva új fejezet jön, és már az „eredeti” falatozós fénykép helyszínén, egy kávézóban kell az ott megkapott következő fotót valahogy trükkösen rekreálni – és így tovább.
Ahogy említettem, ez a fajta ugrálás a helyszínek között csak a játék első felére jellemző – hogy pontosan hová fut ki ez az egész, azt persze nem lőném le, de azt azért megjegyezném, hogy akadnak a történetvezetésben nehezebben érthető elemek is. A szeretetről és a csillagokról hallott hangzatos mondatok csak addig tűnnek mélyértelműnek, amíg nem kezdjük el azokat átgondolni, és engem az is meglepett, amikor az addig egyszerű masinaként dolgozó fényképezőgépünk egyfajta mágikus eszközzé válik. Nekem elég nehéz volt átállni a „földhözragadt” felvezetés után erre a másfajta gondolkodásmódra. Az első ilyen váltásoknál el is akadtam – valahogy nem esett le, hogy az erdőben, egy nagy vihar közepén a kunyhóba csapódó villám lefotózása az, ami megnyitja a továbbvezető utat. A tanácsom tehát az, hogy ha elakadtunk, és bár a játék csillogással jelzi, hogy van a képernyőn valami bizergálható pont, de az nem reagál kattintásainkra, hát fotózzuk le gyorsan.
Főként azért volt éles ez a váltás, mert a Star Named EOS első fele kizárólag egyszerű, a valóságban és videojátékokban is ezerszer látott minijátékokat kínált. Szerintem ismerjük ezeket mind: tekergetős, forgatós és csúsztatós fajátékok, Hanoi tornyok, morzekód-fejtés, nagyítós kódkeresés, labirintusjátékok, rádióhangolás… Nagyon ritkán tárgyakat is kell használni, de ezek a részek meglehetősen egyszerűek: a földre esett függőágyat a nemrég talált kötéllel kell visszakötni a helyére, a nagyítóval a gyanúsan elnagyolt térképet érdemes nézegetni, az óramutatót pedig – dobpergés! – az ezt nélkülöző órára kell visszapattintani. A fejtörők közül azért nem mindegyik ilyen egyszerű, főleg a kóddal zárt ládikák kinyitásához volt szükség néha sok kutatásra. Persze remek feladatok is vannak, amikor például egy mesekönyv lapjairól kellett leolvasni a megoldást – amit aztán egy kitépett lap tett végső helyére –, az remek volt, és tartalmazta azt az extra lépést, amit a legtöbb feladatból amúgy hiányoltam.
Talán a vad lelkesedés hiányából érezhető, hogy a Star Named EOS nálam nem váltotta be a Behind the Frame alkotóihoz fűződő várakozásaimat – bár semmiképpen nem nevezhető rossz játéknak, megint bebizonyosodott, hogy a nagyon felcsigázott érdeklődés sokszor kis csalódáshoz vezet. A történeten, annak minden újabb, érzelmi húrjainkat pengető fordulatán számomra az érződik, hogy mindenképpen valami még drámaibbat akartak létrehozni az írók, és bár papíron ez talán sikerült, a Behind the Frame apró, személyes katarzisa mégis jobban megérintett, mint az új játék sokkal univerzálisabb és „nagyobb” érzésekkel foglalkozó meséje. Ki tudja, talán csak több időre lett volna szükség a karakterek bemutatásához – az EOS nagy ráhagyással is legfeljebb háromórás hossza egyszerűen nem elég ehhez. És bár ez biztosan nem így történt a valóságban, néha olyan érzésem volt, hogy a stúdió első játékából kiszórt fejtörőket látok lépten-nyomon – ezek nagy része kevésbé volt izgalmas, mint a sokkal fókuszáltabb feladatok az első részben, hiába voltak a játékmechanika tekintetében azok is hasonlóan egyszerűek.
Semmiképpen nem akarom, hogy bárki azt gondolja, hogy a Star Named EOS rossz, vagy akár csak átlagos játék lenne – de sajnos nem kürtölhetem világgá azt sem, hogy új klasszikus érkezett. Pedig hát gyönyörű, minden helyszíne, és a végjáték megannyi jelenete is bizonyítja, hogy a grafikusok milyen elképesztő munkát végeztek. Aki kedveli a lassabb, a játékmenet helyett inkább az érzelmekkel foglalkozó játékokat, az szerintem tehet vele egy próbát (ha máskor nem, hát valami leárazáskor), de még inkább azt ajánlom, hogy aki ilyen természetű, és az elképesztő játékáradatban elment mellette a Behind the Frame, az a lehető leghamarabb köszörülje ki e hibáját.
A Star Named EOS PC-re, PlayStation 5-re, Switch-re, valamint Xbox Series konzolokra jelent meg.
A tesztjátékot a kiadó PLAYISM biztosította.
Összefoglalás
Viszonylag egyszerű minijátékokból és néha igen trükkös kódkeresésekből táplálkozó kalandjáték, amely nagy érzelmekről, illetve csillagokról és szeretetről szól. Sajnos azonban ezek hiába vannak igényesen tálalva, mintha erőlködés érződne a történetről – a még intenzívebb fordulatok pedig szerintem nem tettek neki jót.
A Star Named EOS legfőbb pozitívumai:
- Egészen parádés kivitelezés;
- néhány komplexebb fejtörő.
A Star Named EOS legnagyobb hiányosságai:
- A történet nem üt akkorát, mint szeretne;
- a minijátékok nagy része roppant egyszerű.
Bényi László