Hajnalra várva

Ami a történetet illeti, itt is sikerült hozni az élvezhető tinihorrorok szintjét – hangsúlyozom, ez nem jelenti azt, hogy minden abszolút logikus lenne, de ez végre egy olyan sztori, amelynek a klisék kifejezetten az előnyére szolgálnak. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a Dark Pictures-játékokkal ellentétben a Quarry nem akarja magát komolyan venni, és főleg nem akar valami borzasztó okos(nak gondolt) fordulattal mindenkit átverni, vagy mély metaforákat előadni az ember valódi természetéről. Itt tényleg nincs annál többről szó, minthogy egy mikrobusznyi fiatal egy sötét erdőben találja magát valami halálos veszély társaságában, és ha nem vigyázunk rájuk, szép egymás után valami brutális végzet áldozatává válnak – és ez remekül működik játékformában is.

Ahhoz, hogy tényleg élvezni tudjuk a játékot, nem árt persze felkészülni rá, hogy főszereplőink néha nem a lehető leglogikusabban viselkednek. Amikor a végjátékban az egyik srác mintegy mellékesen rájön arra, hogy milyen pofonegyszerű módon lehetett volna megúszni az egész hercehurcát, az inkább vicces volt – engem inkább azok a dolgok zavartak, amikor a karakterek a helyzet súlyosságára tekintet nélkül folyamatosan irreálisan tökéletes megjegyzéseket váltottak, mindig perfekt verbális kreativitással. Oké, narratív játékról van szó, így semmi haszna nem lenne annak, ha hőseink minduntalan sokkot kapnának meg mindenféle traumáktól szenvednének, de néhány, szó szerint tetőtől talpig vérrel borított, az elmúlt órákban a halálhoz legalább féltucatnyi alkalommal közel került, ráadásul éppen valami hihetetlenül vészjósló bányarendszerben mászkáló tinitől minimum meglepő, amikor azzal húzzák egymást kajánul vigyorogva, hogy kinek ki tetszik, és hogy melyik a kedvenc podcastjük.

[+]

Az ettől a fajta életszerűtlenségtől eltekintve általában jól megírt párbeszédek itt-ott amúgy is olyan érzetet keltenek, mintha jóval idősebb írók próbálták volna emulálni a Tiktok-generáció stílusát. Szerencsére ez abszolút nem állandó jelenség, és még a legrosszabb esetben sem jut el igazán kínos szintre, és főleg nem jár lejárt mémek használatával. Ugyanez igaz a Supermassive egyik állandó Achilles-sarkára, az arcmimikára is: jelentős javulás látszik legutóbbi játékaikhoz képest, de azért kiütköznek azok a ritka grimaszok, azok a látószögek, amelyek valamiért nem stimmelnek. Az egyik jelenetben még tökéletesen leolvashatók az érzelmek az arcokról, a következő pillanatban pedig már egy túl széles mosolyt, valami furcsán rángó arcizmot, netán egy furán lefittyedt szemöldököt látunk. E tekintetben is a jól sikerült animációk vannak óriási többségben, de hát az uncanny valley jelenség miatt épp ezek magas minősége figyelünk fel sokkal érzékenyebben azokra a pillanatokra, amelyek inkább sérült arcidegeket juttatnak az ember eszébe.

[+]

Szerencsére a játék fennmaradó része kifejezetten látványos lett. A fényekkel, a köddel és a kameraszögekkel fantasztikusan játszik a virtuális operatőr, és minden terület nagyszerűen van berendezve. Elképesztő feszültséget kelt, ahogy az első fejezetekben szép fokozatosan beköszönt a sötét, majd az is, amikor a csapat szétrebbenését követően csak a hold, no meg egy mobiltelefon-lámpa által megvilágított ösvényen botorkálunk. A karakterek a fenti apró bakiktól eltekintve elképesztően vannak kidolgozva, minden anyajegyük, ruhadarabjuk, koszfoltjuk tökéletesen látszik. Az is hatásos, ahogy a játék kifejezetten sokat játszik az impresszív új effekttel, amely a hajakon, sőt, néha még a füleken, ujjakon is átvilágító fényeket szimulálja. Még a játék legvégén is folyamatosan jönnek az új és új helyszínek, a karaktereket minduntalan új kombinációban zárja össze vagy választja szét a forgatókönyv, és a játék utolsó fejezetében egész korrekt lezárást kapunk mindenkihez, aki még életben van. Természetesnek is vehetném, de mivel a Dark Pictures-játékokban nem így történt, kitérek rá: a Quarryban a játék legvégére sem kavarodtak össze a sztoriszálak, minden és mindenki a korábbi eseményeknek megfelelő bánásmódot kapott. A használt színészek közt ezúttal kevesebb az ismert arc, és ők is inkább a felnőtt karaktereket játsszák (Ted Raimi, David Arquette és Lance Henriksen az ismertebb nevek-arcok); az igazán nagy nevek hiánya viszont semmit nem árt a játéknak, a fiatalok is kiváló szinkront nyújtanak.

[+]

A történet magányos végigjátszása (büszkén jelentem, zéró tinihalállal) kicsivel több, mint kilenc órát vett igénybe – az összes hátrahagyott gyűjtögetnivaló összeszedése ezt nagyjából egy újabb órával tolná ki. A fejlesztők jó szokását megtartva ezúttal is elérhető a kooperatív-mód, ami egy csomó olyan jelenetet is tartalmaz, amit egyedül játszva nem tudunk megtapasztalni. Legnagyobb meglepetésemre viszont ez a mód egyelőre online nem játszható, csak egyazon gépen – hogy miért kell júliusig várnunk erre, arra sehol nem találtam magyarázatot. Amennyiben még a narratív döntéseket és az apró QTE-jeleneteket is túl nagy kihívásnak éreznénk, avagy szimplán moziznánk egyet, a Movie Mode-ban egyszerűen végig lehet nézni a teljes játékot az általunk megadott körülmények között.

[+]

A Supermassive az egyik legkonzervatívabb játékfejlesztő stúdió: az Until Dawn óta minden nagy játékuk ugyanarra a kaptafára készült. Horror, közvetett irányítással, elágazó narratívával, zavaró kameraváltásokkal. Bizonyos tekintetben a Quarry mindenen lazított: vérfagyasztó rettegés helyett könnyed tinihorrort kaptunk, a mechanikus nehézségi szint lejjebb van, mint valaha, a kamerák mmit sem változtak, és a halálokon túl olyan extrém módon a történetet sem tudjuk radikálisan befolyásolni. Mindez azonban nem számít: a hangulat, a látvány, a humor, és a szerintem a történethez tökéletesen illeszkedő feszültség elfeledteti ezeket a problémákat – amelyek egy része ráadásul nem is objektív hiba, hanem legfeljebb ízlésbeli különbség. Az persze egy másik kérdés, hogy egy tízórás kaland megér-e annyi pénzt, amennyiért éppen árulja a 2K a programot, de hát erre mindenki saját választ ad majd. Én csak annyit tudok mondani, hogy a Supermassive végre-valahára felülmúlta az Until Dawnt, pedig már kezdtem feladni a reményt, hogy ez valaha megtörténik.

A The Quarry PC-re, PlayStation 4-re és 5-re, valamint Xbox konzolokra jelent meg.

Összefoglalás

A Supermassive korábbi alkotásaihoz hasonlóan egy, a játékos döntéseitől és cselekedeteitől függően itt-ott elágazó történetű horrorjáték. Bár minden hibát nem sikerült kijavítani, így is a fejlesztők legjobbja lett: a műfaj kliséit okosan használó, kellően komplex háttértörténete van, az irányítható karakterek közt nincs igazán ellenszenves alak, és a megvalósításban is csak apró hibák vannak. Csalódni legfeljebb akkor lehet benne, ha valaki valamiért Alien Isolation-szintű komoly rettegést vár – ez nem is akar ilyen lenni. Másra készült, így másban jó – mégpedig meglepően jó.

A The Quarry legjobb vonásai:

• Kifejezetten jó tinihorror
• Pár apróságtól eltekintve fantasztikus kivitelezés
• Nem veszi magát komolyan
• A stílus nem változott, a minőség sokat javult

A The Quarry leggyengébb pontjai:

• A kooperatív mód nem működik online
• Mechanikusan rém egyszerű lett

Bényi László