Horrormese
Shinji Mikami újra horrorjátékot rendez! Ennél jobb felütés nem is kellhet egy játéknak, hisz ez a recept vezetett el többek között az első és a negyedik Resident Evilhez, a legendás széria messze legjobb két részéhez. Az Evil Within pedig nagyjából ezeken a vágányokon halad, akár még azt is mondhatnánk, hogy e két játék keverékének tűnik, vagyis egyaránt szemezget a túlélő horrorok korai és modern csoportjának játékmenetéből. Ez persze nem mindenkinek fog bejönni, de ha valaki szeret félni, imádja, ha izzadttá válik a kezében a kontroller, és ha bírja a brutálisan véres jeleneteket, nem nyúlhat mellé e programmal. Persze csak 18 éves kor felett!
Nem minden csapda látványos gépezet, itt például borotvaéles kábelek jelentik a veszélyt. [+]
A történetet mintha egyenesen valami klasszikus B-horrorból lopták volna: Sebastian Castellanos detektív az, aki először „csak” egy véres tömeggyilkossághoz riasztanak, de igen hamar furcsa, természetfeletti események kibogozhatatlan hálójába csöppen. Társaival egy láthatatlan szellem végez igen csúnyán, őt egy, a fején szögesdróttal odaerősített fémládát viselő baltás figura akasztja kampójára, és itt még nem is szakadtunk el annyira a realitástól. Később lesz itt minden elvadult dolog: zombiszerű lények egész serege, hullákból előmászó szörnyek, kegyetlen csapdák, karmos-csápos-nyálkás bestiák, végtelen folyosók, hallucinációk, kibogozhatatlan szimbolizmus, illetve egy halhatatlan szellem, aki végigkövet minket az egész játékon, ott piszkálva minket, ahol csak lehet. Nem sok komponens van itt tehát, amit ne láttunk volna korábban (bár az egyes lények tényleg olyan groteszk, bizarr módon festenek, ami új csúcsot jelent a stílusban), de mindez most is, ezredszerre is működik – az Evil Within bizony hihetetlenül félelmetes!
Nem biztos, hogy ebben a helyzetben a fejlövések erőltetése a legjobb taktika. [+]
Részben azért, mert a jól bevált horrorklisék megbízhatók, részben pedig azért, mert a játékmenet mindennek aládolgozik. Noha a kamera nagyjából a RE4 módjára, közelről, váll fölül kíséri főszereplőnket, Sebastian mozgása észrevehetően lomhább, mint azt e párhuzam után várnánk, ami extra feszültséget csempész az akciórészekbe. A küzdelem is csak első ránézésre mutat hasonlóságokat a korábbi részekkel: a shotgun, a revolver és a kés ugyan akár egy korai Resident Evilből is származhatna, de nyílpuskánk – a beszédes Agony Crossbow nevet viseli – már a modern akciójátékok hagyatéka. Már csak azért is, mert a nyílvesszőt ehhez nekünk kell gyártani a fiókokban, hordókban, ellenfeleinknél talált alkatrészekből; és a szimpla hegyes kiszerelés mellett tüzes, mérgező, elektromos és egyéb, változatos módokon sebző variációk is össze-MacGyverkedhetők.
A menekülés talán szégyen, de még mindig jobb, mint a kegyetlen vég e bestia kezei között. [+]
Az önellátásra szükség is lesz, mert lőszer-bőség, netán a Resi 4 módjára egy mindenhol mágikusan feltűnő árus nem lesz. Alig-alig potyognak a golyók a kinyúvasztott ellenfelekből, így sokszor a lopakodás, a rejtőzés lesz az egyetlen esélyünk a túlélésre. Szerencse, hogy a szekrényekben megbújás, ágyak alá mászás is lehetséges, és az ostoba zombiknak soha eszébe sem jut itt keresni minket (sőt, még az említett halhatatlan és igen idegesítő szellem, Ruvik sem tud a franciaágy alatt kiszagolni minket). A szabados lőszer-használat már csak azért is ellenjavallott, mert földre küldött ellenfeleink bizony csak akkor purcannak ki végleg, ha sikerült a fejüket darabkákra szednünk; akár jól irányzott shotgun-lövéssel, akár rejtőzésből megejtett közelharci támadással, akár egy általunk összefabrikált bombával. Ha csak leütünk valakit, netán oktondi, pazarló módon testlövésekkel terítjük le, akkor bizony pár másodperc múlva felkel, és újult erővel kajtat utánunk – e kitartó lényektől csak úgy szabadulhatunk meg, ha felgyújtjuk őket. És mivel a játék általam látott legzavaróbb design-megkötésének köszönhetően egyidejűleg legfeljebb öt darab gyufa lehet nálunk, állandóan észben kell tartani, hogy melyik szobában hagytunk néhány gyújtóst.
Szerencsére a játék legalább a szabad felfedezést támogatja: ugyan minden fejezete más környezetben játszódik, azokon belül lényegében arra megyünk, amerre akarunk. A demóban például egy hatalmas, elegáns kúriát lehetett felfedezni (az erős Resident Evil-nosztalgiára Sebastian is rájátszik, amikor megjegyzi, hogy mintha ismerős lenne neki a környezet), ahol több emelet megannyi szobája, plusz a kert és a pincerész is várta a kíváncsi felderítőt. Igaz, rengeteg váratlan csapda, zavaró illúzió és persze agresszív lények egész hordája akadályozta a nézelődést és kutatást, de óvatosan haladva azért lehetett hatástalanítani a veszélyeket.
Talán nem erre kellene továbbmenni… [+]
A demó alapján egy igen félelmetes, egyszer feszültséggel és hangulatkeltéssel, másszor szimpla ijesztgetéssel és gusztustalanul véres jelenetekkel operáló, lassú ritmusú horrornak tűnt az Evil Within. Csak remélni lehet, hogy az egyelőre elég összefüggéstelennek látszó sztoriból kihoznak valami igazán érdekeset, hogy Sebastianból némileg szimpatikusabb főszereplőt kreálnak, és hogy nem sok, a gyufa-limithez hasonló mesterséges határvonal lesz a játékban. Mindenesetre ez a stílus mostanában néhány indie-remeken kívül nem igazán frekventált (legyünk őszinték, ma már a Resident Evil sem ebbe a műfajba tartozik), úgyhogy a kiéhezett rajongóknak örülhetnek.
A The Evil Within október 17-én jelenik meg, PC-re, PS3-ra és PS4-re, illetve Xbox 360-ra és Xbox One-ra.
Grath
