Időutazás

Ahogy említettem, a történetbe igen hamar bekapcsolódik az örök életet ígérő tokijiku gyümölcs, az annak létezését tagadó, a Shijima-otthont a tudomány érdekében elhagyó középső gyermekét nyílt ellenszenvvel kezelő családfő, és egy csomó, később érkező bizarr alak is. Bár a játék nagyrészt 2022-ben játszódik, több fejezet is akad, amely 1922-ben vagy 1972-ben kapott helyet. Ennek magyarázata mindig valami régi könyvben keresendő, amiben Haruka mélyül el – magát mindig a regényben főszereplő lány helyébe képzelve, a többi karakterhez pedig az ismerős arcokat társítva. (A döcögős magyarázat csak az indok arra, hogy az időugrásokat is ugyanazokkal a színészekkel tudják felvenni.)

A játékmenet ettől szemernyit sem változik: száz, illetve ötven évvel korábban is egy-egy nyakatekert gyilkosságról szólnak az epizódok, amelyeket a Haruka és Eiji arcát viselő karakterek derítenek fel. Ahogy az időben ugráló történet hömpölyög, úgy ismerjük meg a Shijima-család titkait is, és ezek az egymásba bogozódó rejtélyek azok, amelyek elsősorban a játék mellett tartják az ilyesmire fogékony játékost. Erre szükség is van, mert maguk az egyórás epizódok önmagukban szerintem ehhez kevesek lesznek. Nem azért, mert igénytelenek lennének, hanem azért, mert – talán érthető módon – teljesen a japán tévés ízlés alapján készültek. És bár a japán módi szerint kifejezetten igényes lett a csomag, európai szemmel nézve jószerivel minden jelenetben van némi színpadiasság, valami mesterkéltség; sok az expozíció és igen lassú a tempó; a fejezetek sokkal inkább hasonlítanak egy szappanoperára, mint egy modern amerikai krimire. Egyes színészek borzasztóan túljátsszák szerepüket, mások meg nem is játszanak, hanem inkább csak elmondják, hogy mit éreznek – pontosan úgy, mint a legtöbb, hazai piacra készült japán tévésorozatban. Teljesen egyénfüggő, hogy ez kinek mennyire fog tetszeni, de az biztos, hogy aki még sosem látott tényleg japán tévésorozatot, azt némi kultúrsokk fogja érni.

[+]

A Centennial Case a tévénézés mellett azonban tényleg interaktív részeket is kínál: minden ügy végleges megoldása Haruka, és rajta keresztül a játékos feladata lesz. Először az ügy során felmerült kérdésekre kell hipotéziseket gyártani: ez a folyamat egy nagyon rosszul elmagyarázott táblás megvalósítást kapott. Lényegében arról van itt szó, hogy a narancssárga hatszögben megjelenő kérdésekre (például: „mit tudunk a tettesről?”, „hol történt a gyilkosság?”, „mi volt furcsa a hullán?”) a filmezés során megtudott dolgok közül választva kell válaszolni. Ebben semmit nem számít, hogy tényleg figyeltünk-e a színészek gesztusaira, hogy feltűntek-e az ellentmondások – minden szükséges ismeretet garantáltan megkapunk e szakaszhoz.

[+]

A táblán a kérdésmezők körüli szürke hatszögekbe kell behúznunk a vonatkozó válaszokat, és sajnos gondolkodni itt sem kell. Egyfelől szinte a legtöbb válasz magától értetődő (amikor az a kérdés, hogy „mit tudunk a zaklatóról”, nyilván nem fogjuk odatenni az egyik tényt az áldozatról), de még ha nem is így lenne, minden pozíció csak egyetlen választ fogad el. A rendszer olyan szigorú, hogy amikor egy kérdéssel kapcsolatban mondjuk négy potenciális hipotézis is akad, akkor sem mindegy, hogy melyiket hová tesszük, mert valamiért mindnek fix helye van. Hogy végképp megszabaduljunk az agytornától, minden egyes pozíció egy ikonnal van ellátva, és a helyes válaszhoz elég odatenni az azonos módon jelölt választ. Így aztán egy idő után az ember valami primitív kirakóként kezdi kezelni ezt a szakaszt, ami finoman szólva sem tesz jót a játékélménynek – és persze ez megsemmisít minden esélyt arra, hogy ravasz detektívnek érezzük magunkat.

[+]

Ami a technikai megvalósítást illeti, az eltérő platformok közt csak a videók minősége különbség. Switch-en 720p, PC-n és PlayStation 4-en 1080p, PlayStation 5-ön pedig 4K felbontásban láthatjuk a Haruka és alteregói körül zajló eseményeket. Minden verzióhoz jár a hangulatos japán beszéd mellé egy opcionális, és sajnos meglehetősen gyenge angol szinkron is; ezért azonban nem tudok haragudni, már az is csoda, hogy a program megjelent angolul – ráadásul a magam részéről elképzelni sem tudom, hogy a tokijiku legendája, illetve a Shijima család körül kanyargó történetet, ezeket a kimonós szereplőket ne japán beszéddel kövessem.

[+]

Ahogy a cikk elején említettem, a Centennial Case nem egy jó játék. A történet meglehetősen lassan indul be (a prológus jószerivel inkoherens, és messze az első fejezet a leginkább érdektelen a gyilkossági ügyekből), az egész program lelkének tervezett hipotézis-gyártásból pedig olyan hatékonyan űzték ki a feszültséget, hogy azzal együtt a játékélmény java is eltűnt. Mivel Square Enix-játékról van szó – és mivel feltehetően nem valami átütő siker –, a kifejezetten a különlegesebb alkotásokra vágyók jó eséllyel hamarosan már durva leárazásokkal zsákolhatják be a programot; a többiek pedig kétszer is gondolják meg, mielőtt belevágnak e történet felgöngyölítésébe.

A The Centennial Case: A Shijima Story PC-re, PlayStation konzolokra, illetve Switch-re jelent meg.

Összefoglalás

Elvileg egy detektívszimulátor lenne: hat gyilkosság komplex körülményeit, és velük együtt egy ősi japán család rejtélyes múltját kell kibogozni. A gyakorlatban pont a detektívlogika hiányzik belőle, hiszen minden problémának egy egyetlen jó megoldása van, annak eléréséhez pedig nem nagyon kell gondolkodni. A történet ugyan egyre érdekesebbé válik, de igazán lenyűgöző még így sem lesz.

A The Centennial Case: A Shijima Story legjobb vonásai:

• A történet fejezetről fejezetre érdekesebbé válik
• Az epilógus nagyszerű lezárást ad a történetnek
• Minőségi japán dráma

A The Centennial Case: A Shijima Story leggyengébb pontjai:

• A „következtetős” szakaszokban szó szerint nem kell gondolkodni
• Totális linearitás az első pillanattól az utolsóig
• Minőségi, de japán dráma

Bényi László