Mindig feldob
Van rá egy fogadásom, hogy a Taiko no Tatsujin a világ legkevésbé ismert videojáték-óriása: nincs még egy széria, ami ennyi sikeres tagból állna, és mégis ilyen kevesen mondhatnák el magukról, hogy valaha is kipróbálták. Ennek két oka is van: az egyik természetesen az, hogy a játékok túlnyomó része hivatalosan sosem hagyta el Japánt, a másik pedig az, hogy az otthoni verziók a külön kapható dob-kontrollerrel élvezetesek igazán, ami egyrészt drága, másrészt pedig beszerzése sem magától értetődően könnyű. A tény persze ettől még tény: a 27 – olykor jelentősen – eltérő játéktermi verzió azt jelenti, hogy 2001 és 2020 között minden évre legalább egy új kabinet jutott, és a termelésnek csak a Covid és annak arcade-gyilkos hatása tudott gátat szabni. Ráadásul ez csak a jéghegy csúcsa: ha jól számolom, a most megjelent Rhytm Festival a sorozat 34. felvonása konzolon – és akkor még nem is tértünk ki a temérdek mobilos játékra. A dobolni szeretőknek az alcím egyébként ismerős lehet: ez a 2022-ben Switch-re megjelent epizód portja PlayStation 5-re, Xbox Series gépekre és PC-re.
Bármelyik másik, legalább 60-70 részből álló videojáték-szériánál nem lenne szükséges kitérni a műfajra, de ebben a helyzetben muszáj explicit módon is megemlíteni, hogy a Taiko no Tatsujin egy ritmusjáték, ami egyedülálló módon a kora-középkori nagado daiko dobokat használja zenélésre. Ezeket a különféle japán fesztiválokról és ágyékkötős zenészeikről lehet talán ismerni, de még az átlag japán ember sem mondhatja el magáról, hogy valaha is kipróbálta volna a valóságban, hogy milyen érzés a vastag ütőkkel csépelni ezeket a hangszereket. Vagy hát így volt ez a Taiko no Tatsujin („a dobok mestere”) megjelenéséig… A játékrendszer meglehetősen egyszerű: ha dobon játszunk, annak kerete felel a kék, közepe pedig a vörös hangokért, az aranyszín extrákat pedig teljesen szabad, de remélhetőleg azért ritmikus jammeléssel lehet aktiválni. Ennyi – még ennyi év és ennyi verzió után is ez jelenti az alapokat.
[+]
Az otthoni verziók természetesen kontrollerrel is játszhatók, a PC-s kiadás pedig ezen felül billentyűzettel is működik – a Switch-kiadás mozgásérzékelős módja viszont valami elképesztő mértékben alkalmatlan a játékra. Nyilván érzésre, hangulatra teljesen más érzés a játéktermi gépek méretes dobjait püfölni, a drága dob-kontrollereket használni valamelyik konzolos verzióval, és mondjuk billentyűzeten gépelni a kottákat, de még kontrollerrel is egész könnyű felvenni a ritmust. Dob egyébként már most is elérhető Switch-en és PlayStationön, és még karácsony előtt megjelenik az Xbox és PC platformokkal is kompatibilis hivatalos eszköz.
[+]
Bár akad néhány extra játékmód is, az ismerkedést valószínűleg mindenki az általa választott számok gyűrésével, esetleg lejátszási listák összeállításával fogja kezdeni. A játékhoz 76 dal jár (majdnem mind rövidítve az „igazi” verzióhoz képest), és a kínálaton tökéletesen látszik a japán eredet. A dalok egyötödét például animék biztosítják: a Dragon Ball és a Totoro, a Sailor Moon és a Spy X Family, a Jujutsu Kaisen és az Attack on Titan epizódokat indító vagy lezáró dalait lehet eldobolni. A pop kategória sem feltétlenül azt takarja, amit mondjuk a Just Dance tenne e kategóriába: az egy szem Billie Eilish-nóta mellett van néhány K-pop himnusz (például a Blackpinktől és a Twice-tól), de a felhozatal nagy részét olyan japán bandák biztosítják, mint a Yoasobi, a Radwimps vagy a Superfly. Ha ez még mindig nem lenne eléggé koncentráltan japános, tekintélyes vocaloid-arzenál is a dobosok rendelkezésére áll, bár itt azért meg kell jegyezni, hogy a legnagyobb Hatsune Miku-slágerek egy külön kapható DLC-be csomagolva várják az extra pénzköltést. Kapunk egy rakás játékzenét is – noha a Switch-en népszerű nintendós slágerek nyilván eltűntek, van két remek nóta a Persona 5-ből, kaptunk egy Monster Hunter-mixet, itt van a Megalovania az Undertale-ből, és a Klonoától a Katamary Damacyig egy rakás régebbi Namco-játék is tiszteletét teszi.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
