Két karakter, egy sztori

Oly sok kiadótól eltérően a Square Enix sorozatosan hozza vissza az összefonódott két cég múltjának szeretett, de mostohán kezelt sorozatait. Az utóbbi hónapokban visszatért a SaGa, a Valkyrie Profile, a Live A Live, a Tactics Ogre és a Chrono Cross, és pár hét múlva a Front Mission is (újra) megérkezik. És persze a Star Ocean is ebbe a sorozatba illik: az 1996-ban SNES-re megjelent első felvonást nagy kihagyásokkal még négy további epizód követte – hogy a remake-ekről, illetve a kézikonzolos és mobilos mellékszálakról ne is beszéljünk. A hatodik fővonalbeli rész, a most megjelent Divine Force fejlesztését most is az egykor épp az első Star Oceannel debütált tri-Ace végezte, azt ígérve, hogy elfeledtetik a Last Hope, az Anamnesis és az Integrity and Faithlessness alcímű epizódok szörnyű csalódásait. És bár azt semmiképpen nem állítanám, hogy a sorozat csúcsjátéka született meg, ezt az ígéretet sikerült betartani!

A legtöbb japán RPG-től ellentétben a Star Ocean – legalábbis a második résztől kezdve – úgy keveri a fantasyt és a sci-fit, hogy abból az utóbbi kapja a fő hangsúlyt. Persze, a Final Fantasyban is vannak magitek repülők, a Xenoblade Chroniclesben pedig harci lépegetők és lézerfegyverek is szép számmal akadnak, de egyik sem kínálja azt az űrrepülős, eltérő bolygókat felkínáló, néhány tekintetben még ma is a Star Trek örökségéből táplálkozó környezetet, mint a Star Ocean. Ez alól a Divine Force sem kivétel, hiszen két főszereplőnk találkozását rögtön egy meghibásodva egy klasszikus, japánosan fantasy bolygóra zuhanó egyszemélyes űrhajó okozza.

[+]

A játék a New Game-re bökéskor azonnal, bármiféle kontextus nélkül felkínálja a két karakter közti választást, portréjukon kívül semmiféle kapaszkodót nem kínálva a tekintetben, hogy e döntés pontosan milyen következményekkel is jár. Segítek: Raymond Lawrence, a szőke Bundesliga-frizurát viselő alak érkezik az űrből, és ő az, aki tisztában van a tágabb univerzum működésével, még ha pontosan ezt a planétát nem is ismeri – Laeticia Aucerius pedig a nevét is adó helyi királyság hercegnője, akinek az agya még egy egyszerű telefon láttán is ledobja az ékszíjat. Raymond és Laeticia eleinte természetesen teljesen eltérő célokkal és ismerősökkel rendelkezik, és útjuk a játék során többször is elágazik pár órára – de valahogy mindig visszatalálnak egymáshoz. Végső soron majdnem mindegy, kit választunk, hiszen a történet egy részéből mindenképpen kimaradunk. Kicsit a Scarlet Nexus megoldására emlékeztet ez: a történet fő sodra mindkét hőssel megtapasztalható, de a teljes kép, az összes kaland, dungeon és NPC megismeréséhez szükség lesz egy második nekifutásra is.

[+]

Laeticia története elsősorban saját királyságának politikai viszonyaival, egy fenyegető háború árnyképével foglalkozik, Raymond pedig egy idő után megint tud foglalkozni az űrben teljesen más frakciók közt aktívan zajló hadjáratokkal. Bár az űrutazás nem kap olyan hangsúlyt, mint egynémely korábbi epizódban, de az talán spoilerezés nélkül is elárulható, hogy a játék során másik bolygó földjét is érinti majd karaktereink csizmája. Maga a történet sokszor érdekes témákat dolgoz fel, de sajnos a konkrét tálalás már finoman szólva sem tökéletes: itt vannak a monologizáló főgonoszok, a világvége árnyékában is végeláthatatlanul tenyésző opcionális feladatok, az üres, néptelen díszlet-városok, no meg a játékon belül könnyedén megnyert, a videóban viszont szörnyű vereségként ábrázolt bossfightok is. Szerencsére a fontosabb karaktereknél sikerült elkerülni a rosszabb kliséket, és úgy általában is nagyságrendekkel jobb ez a társaság, mint az utóbbi két Star Ocean bármelyikében.

Everybody loves Raymond

Még ha a történet alakulásáról spoiler-védelem miatt nem is beszélnék többet, a Divine Force még így is kínál érdekességeket. Ilyen például maga a világ is: nem feltétlenül a tipikus falvak és városok, hanem inkább a hatalmas nyílt vadon – ennek méretei már-már a klasszikus MMO-zónákat idézték fel bennem. A méret persze egy dolog, de itt szerencsére van bőven tennivaló is. Nem csak a harcok – beleértve a szabadon kószáló minibossokat is – szórakoztatnak, de minden helyszín tele van gyűjtögetnivalóval is. Ezek megszerzése még az átlagnál is élvezetesebb, mégpedig annak köszönhetően, hogy a játék legelején találunk egy űrbéli eszközt, amely nem csak a terep szkennelésére és különféle harci manőverekre alkalmas, de repülni, levegőben suhanni is tudunk a segítségével – és a kincsesládák nagy részét csak e légimanőverekkel lehet elérni.

Ahogy említettem, a drágakövekkel fejleszthető, DUMA névre keresztelt futurisztikus eszközt a csaták során is használhatjuk, igaz, a nevetségesen apró betűkkel szedett utasítások gyakorlati követése számomra rendkívül sok gyakorlást követelt meg. Anno a tri-Ace a Tales-sorozat fejlesztőiből alakult meg, és ezek a gyökerek még ma is láthatók: a csaták valós időben zajlanak, igen gyors iramúak, és helyenként bizony irtó kaotikusak is. Az egy csatában bevethető – és rengeteg módon kombinálható – legfeljebb 12 képesség használatához AP-re lesz szükség, az pedig alaphelyzetben néhány másodperc nyugalom során termelődik csak vissza, ami a zsúfoltabb helyzetekben meglehetősen veszélyes szünetet jelent. Az eleinte csak öt pöttyből álló AP-mérce szerencsére a megfelelő taktikával megnyújtható, és erre szükség is van, hiszen a védelmet és támadást is nyújtó DUMA használata is ezt fogyasztja saját üzemanyaga mellett. Az első órákban még nem igazán élveztem ezt a rendszert, de a körülbelül 35-40 órás történet második felében már ösztönszerűen tudtam ezeket kombinálva folyamatos, már-már akciójátékba illő offenzívában tartani Laeticiát.

Bár a Divine Force általában nem nehéz és nem igényel sok grindelést, akad benne néhány váratlanul durva nehézségi tüske, ahol jó eséllyel állástöltés, majd karaktereink aktív képességeinek átalakítása lesz az első nekifutások eredménye. A legnagyobb problémát általában az okozza, hogy az épp nem irányított társak harci intelligenciája meglehetősen kezdetleges: tudásuk pont elég a szimpla tucat-ellenfelek ellen, de nem ritka, hogy egy területre ható támadásokkal operáló főellenfél pár másodperc alatt mindenkit földre visz mellőlünk, és így teljesen egyedül, bármiféle háttértámogatás nélkül kellene levernünk.

Az utóbbi évek RPG-felhozatalából a Star Ocean: The Divine Force-ot talán a Tales of Arise-hoz lehetne hasonlítani: mindkettő nagy hangsúlyt fektet a karakterek közti viszony elmélyítésére, a valós időben zajló harcokra, és a rengeteg eltérő helyszínre. Persze vannak igen komoly eltérések is, és nem is csak a Raymond választása esetén igen erős sci-fi szálra gondolok: a Tales of Arise meglehetősen konzervatív felépítést és történetet kapott, míg a Star Ocean fejlesztői sok tekintetben próbáltak ennél többet is képernyőre tenni. Ez a dicséretes törekvés néhol egyértelműen jobb eredményeket hozott, máshol viszont minimum szokni kell a következményeket: a harc és a fejlődés például az első 10-15 órában inkább csak panaszokat szül majd, hiszen a rendszerek igazi értékének eléréséhez rengeteg gyakorlásra és szintlépésre van szükség.

[+]

A Divine Force tehát egy kicsit nehezebben befogadható játék lett, és kizárólag azokat fogja igazán szórakoztatni – és főleg egy második végigjátszásra is rávenni –, akik bevállalják ezeket a késleltetett örömöket. Az első órák után egészen megkedveltem ezt a gárdát, és jóindulattal vártam, hogy a jól láthatóan szűkös büdzsével dolgozó fejlesztők mivel próbálnak meglepni. A végigjátszás után több opcionális dungeon és főellenfél nyílik meg – szóval aki a nehézségek ellenére is megkedveli a játékot, az tényleg elkényeztetve érezheti magát. A Xenoblade után, a Tactics Ogre mellett, a Crisis Core előtt azonban kérdéses, hogy kinek lesz ehhez kedve…

A Star Ocean: The Divine Force PC-re, PlayStation 4-re és 5-re, valamint Xbox konzolokra jelent meg.

Összefoglalás

Az utóbbi Star Ocean-epizódok minőségét minden tekintetben meghaladó játék lett a Divine Force: karakterei nagy átlagban kedvelhető figurák, a kalandok jobbára érdekesek, a világ pedig sokkal szélesebb lett. A műfaj – vagy akár csak a sorozat – legjobbjaihoz nem tud még (megint) felnőni, és sok tekintetben látszik rajta, hogy a fejlesztők jóval kisebb büdzséből dolgoztak, mint amit egy Final Fantasy kap, de legalább már megint felfelé ível a sorozat minősége.

A Star Ocean: The Divine Force legjobb pontjai:

• Ha belejön az ember, nagyon jól használható harcrendszer;
• a két főszereplő útja tényleg eltérő kaland;
• a vadon általában nagyon jól néz ki;
• az Eso’Wa kifejezetten szórakoztató.

A Star Ocean: The Divine Force leggyengébb részei:

• A főellenfelek bedarálják a csapattagokat;
• a komplex rendszerek bemutatása elégtelen;
• homályos és apró szövegek, ritka autosave.

Bényi László