Első felvonás...
Bár megfogadtam ,hogy a banális pókos, bogaras poénokat elfelejtem a cikk kapcsán, a bevezetőbe mégis be kellett tennem egyet. Azt mindenképp be kell, hogy valljam, gyermekkorom óta pókember rajongó vagyok, és megfogadtam, hogy ez nem fogja befolyásolni a teszt végeredményét, lehet, hogy ez mégis így lett a végére. Miután az eddig létező összes pókember játékot végignyüstöltem, azt hiszem elmondhatom, hogy eljutottunk arra a pontra, amikor ki kell, jelentenem, hogy eljutottunk egy új mélypontra. Bár az eddigi adaptációk nagy része erőteljesen középszerű volt, ez a játék akármennyire akar több és jobb lenni, nem igazán jön neki össze. A nagy csalódás pedig az, hogy akkora potenciál volt a névben, hogy megreformálhatta volna a piacot, és új mércét állíthatott volna, ismételten alulmaradt a rossz kivitelezés miatt.
A sztori Stan Lee narrálásával kezdődik, ahol az amazing barátunk egy múzeumban összeakad Misterioval, a magát lecsúszott kaszkadőrből (szuper)gonosszá kinőtt ellenségével. Míg Misterio célja egy ősi tábla elrablása, a harc közepette eltörik, és a darabjai dimenziókon át szétszélednek a multiverzumban. A négy tábladarabot, pedig a négy hősünknek (igazából csak három, de erről majd később) kell visszaszereznie. Az első a már ismert Amazing, a piros-kék ruhájában, a második egy másik Peter, aki a nagy válság idején szerzi erejét, a harmadik Miguel o’Hara, aki 2099ben küzdi elkeseredett harcát a korrupt rendszer ellen, végül pedig az Ultimate viág Peter Parker-e, aki Madame Webb segítségével tudja irányítani a szimbiótát (Venom). A négy különböző karakter négy különböző harcstílusra is épülhetne a különböző képességek miatt, de sajnos csak minimális eltérés van köztük játékmenet szempontjából. Az amazing énünk ügyes, Ultimate erős és messzebbre üt, 2099 gyors, Noir pedig lopakodik és árnyékban sunnyog, és ő az egyetlen aki ténylegesen más játékmenetet is kínál. Persze a maradék három is kötelez némi taktika módosításra, de sajnos ezek a minimális különbségek és az apró plusz dolgok, amit csak az egyikükkel csinálhatunk, nem elég ahhoz, hogy ténylegesen más élményt is nyújtsanak. Miguel sokszor találja magát úgynevezett „freefall” szakaszok előtt, ahol törmelékeket és tereptárgyakat kikerülve kell manővereznünk, esetenként az ellenfelünket pofozva, vagy épp le tudjuk magunk körül lassítani az időt a high-tech ruha segítségével, Ultimate pedig szabadjára tudja engedni a szimbióta erejét, ezzel egyfajta dühöngő üzemmódba lépve, felerősítve erejét. De ugyanaz az arénáról arénára, szobáról szobára, sikátorról sikátorra kapálás megy 14 pályán keresztül, és míg a pályák hosszúak, azzal próbálták tarkítani, hogy a pályák főellenségeivel akár kétszer-háromszor is szembe kell néznünk. Itt akár meg is állhatunk egy percre, elgondolkodva azon, hogy milyen lehetőségeink lettek volna? Pontosan. Teljesen más játékokat lehetett volna csinálni, nem csak egy noir és három különböző körítésű pókember játékot, a kihagyott világokról nem is beszélve (House of M, 2211, 1602, AoA, Zombie, és még sorolhatnám.)
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
