The Sound of Silence
A neve alapján akár valami Simon & Garfunkel-fókuszú Singstar-különkiadás is lehetne, csodálatos illusztrációi a Banner Saga-trilógia parádés látványvilágát idézik meg az emberben, a screenshotok alapján sokszor a Heroes of Might & Magic jut a játékos eszébe. A Songs of Silence eleinte nehezen beazonosítható jószág tehát, de én azért segítek: a fenti három lehetőség közül az utóbbi jár legközelebb a valósághoz, de a Heroes és e játék között legalább annyi hatalmas eltérés létezik, mint ahány párhuzamot lehetne vonni. Igen, még akkor is, ha ezúttal is egy hős- és városfejlesztésre építő fantasy stratégia-RPG keverékről beszélünk. Hogy miért? Hát például azért, mert a Songs of Silence csatái valós időben, ráadásul autobattlerekre emlékeztető módon zajlanak.
Lehet, ennek olvastán sokan megköveznek majd, de a Songs of Silence abban is eltér a Heroes-szériától, hogy univerzuma kifejezetten friss és kreatív. Ebben hatalmas szerepe van a Katharina Brandnek köszönhető, egészen lenyűgöző festményeknek, amelyek bemutatják ezt a világrepesztő mágiával megátkozott birodalmat. A stílus art nouveau, de a tartalom szokatlanul egyedi fantasy, és ez a ritka kombináció csodálatosan működik – szokatlan színek, egyedi karakterek, bizarr kompozíciók várnak ránk minden illusztráción. Szerencsére ehhez illő a minőségű világépítés is: az összes részletet persze már csak azért sem lövöm el, mert a Songs of Silence kampánya mindössze nyolc pályából áll. Rövidnek mondjuk így sem mondanám (küldetésenként másfél-két órás átlaggal nyugodtan számíthatunk), de az, hogy eközben három, radikálisan eltérő frakciót is megismerünk majd, az jelzi, hogy milyen tömény is lett a narratíva.
[+]
Az egész háború kiváltója az „ősiek” és ezek vak követői, illetve az „égiek” és az általuk felnyitott szemű csillagszülöttek eónokkal ezelőtt vívott háborúja, amely azzal ért véget, hogy a világ megkettőződött és mindkét vallás fanatikusai kaptak egy birodalmat. Az ekkor kitörő béke persze nem tarthatott örökké, és az utóbbi évtizedek a szemekkel rendelkezők Ezer Királyságában már a Csend terjedéséről szóltak. Ez lényegében a jól ismert araszról araszra, városról városra haladó mobil világvége, à la Végtelen történet – de még ehhez is egy remek magyarázat jár a teremtés igéjét elnyomó hangtalan kárhozatról. És mint minden a játékban, ez is roppant stílusosan jelenik meg: a purgatóriumnak nevezett koncentrált Csend-gömbök leginkább az Akira minden gyönyörűségében is rettenetes atomrobbanását juttatja az ember eszébe, a második küldetésben bejárt, már elnyelt vidék pedig a fehér-vörös színkombinációnak köszönhetően néz ki felejthetetlenül. Először a királyságát vesztett, és új otthonra akár gyarmatosítás és népirtás árán is hajlandó Ehrengardi Lorelait irányítjuk, de alig szerzünk neki és népének új otthont vassal, vérrel és mágiával, már váltja is a következő főszereplő, a szem nélküliek világában is meglepően hasonló gondokkal küzdő Akard. Vele is csak néhány missziót kapunk azonban, és már jöhet is a végkifejlet a Csendben lakozó bizarr lények ellen.
[+]
Ez lényegében azt jelenti, hogy a Songs of Silence három eltérő civilizációt kínál fel, és multiplayerben vagy skirmish-módban ezek mind irányíthatók is a maguk hőseivel, egységeivel és képességeivel. Sőt, ennél jóval többről van szó, hiszen a frakciók alapvető működésében is komoly eltérések vannak. Azt azért nem állítom, hogy a terran-zerg-protoss trióhoz hasonló gyökeres eltérésekről van szó, de az biztos, hogy a Heroes eltérő városainál nagyobbak a különbségek. A legegyszerűbb az Ezer Királyság talán, a kampányban Lorelai népe: ők elsősorban az aranyért vásárolható egységekben bíznak, és azok között is a papok, az íjászok és a különféle bivalylovasok (igen, tudom, de értitek) viszik a prímet. A Vénséges Nép – az ősiek vak humánjai – extra csavart visznek mindebbe, hisz ott csaknem minden katonát az egyszerű civilek továbbfejlesztésével lehet elérni. Az ő nagy extrájukat a Konstructok, ezek a sziklából mágikus életre keltett gólemszerűségek jelentik, amelyek egyrészt drágák, másrészt pedig pokoli szívósak. A világvége lakói, a Crusade névre hallgató csendes népség mindenféle undorító démonokat használ, amelyek kedves vonása, hogy nem egyszerűen megölik ellenfeleiket, hanem felzabálják azokat, extra regenerációt nyerve így.
[+]
Az egyes fajok azonban nem csak a gazdaságukat és egységeiket tekintve különböznek, de még a városmenedzselés is másként megy kicsit. Az emberek a háromlépcsős fejlesztés mellett minden városba egy, az az egyetlen tornyot húzhatnak fel. A sötétségben élők nép itt is extra lassítást kap: ők csak akkor tudnak használni egy várost, ha azt fényhálózatukba bekötötték már – és ez jóval lassabb terjeszkedést jelent. A Csönd erői ugye a háttértörténet szerint épp a városok elemésztésével foglalatoskodnak, és ennek megfelelően saját otthonuk egy pulzáló annihilációs gömb, lényegében egy hősként fejleszthető, mobil főváros. Ez stílszerűen képes felfalni más településeket, amelyek ráadásul nem megsemmisülnek, hanem szörnyeinket pumpáló automata tenyészetekké válnak. Ünnepelni azért nem kell, hisz a frontvonalon küzdő főváros meglehetősen nagy kockázatot jelent, hiszen annak elfoglalása automatikus game overrel jár.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
