Se pókkal, se anélkül
Ahogy a nagyszerű előd, úgy a Shadows Over Loathing is egyedi módon keveri a szerepjátékok, illetve a klasszikus kalandjátékok ismerős elemeit. Az egyes fejezetek bejárása, a karakterfejlődés, illetve a körökre osztott harcok az RPG-kből ismerősek, de a tárgyhasználatra és párbeszédekre épülő feladatok, a többféleképpen megoldható küldetések és a teljesen őrült fejtörők már az utóbbi kategóriát idézik fel az emberben. Amikor például a beomlott, totálisan kitermelt bányából kellene valahogy feltölteni a kristálybolt kínálatát, az egyik ajtó mögött található időrést kell kihasználni, legalább három eltérő módon kihasználva az időutazásban rejlő paradox lehetőségeket.
Szintén emlékezetes terület az egyetem, ahol a számunkra fontos ajtón kizárólag a helyben szerzett diplomával a kézben lehet átlépni – így aztán hiába van a puszta távolság tekintetében aalig pár centire a megoldás, muszáj lediplomázni, elvégezve az általunk választott szakot, illetve az elektív tárgyakat és gyakorlati tanfolyamokat. Itt minden döntésünk egyedi küldetésekkel jár – a geológiát választva például meghökkentő módon szimplán egy bokaficamra specializálódott gyógyital megszerzése a feladat, hiszen ha ezzel lefizetjük a bicegni is alig tudó tanárt, már meg is kapjuk az ötöst.
Teljesen más jellegű a feladatunk, ha a „pókok” nevű tantárgyat választottuk: itt érthetetlen módon nekünk kell oktatni a nebulókat, akik mind arra kíváncsiak, hogy milyen érzés, amikor egy hatalmas bestia belénk mélyeszti méregben fürdetett csáprágóit. A szomszédos szobában ott várakozik a pókgenerátor, amellyel tetszés szerinti csatákat rendelhetünk, és azokon keresztül kell olyan információkat szereznünk, amelyek kielégítik vérszomjas tanítványainkat. (Itt mindenképpen megemlítem az inkluzivitás csodálatos példájaként, hogy az arachnofóbiások mellett az arachnofíliások is kaptak egy opcionális kapcsolót – ezek természetesen kikapcsolják, illetve elszaporítják a játékbeli pókokat.)
Ami a harcokat illeti, azok sokkal változatosabbak lettek az előző részhez képest: bár egyedül kezdjük a kalandot, egy hűséges állatka, illetve egy választható csapattag mindig velünk lesz – a néha-néha csatlakozó egyéb szövetségesekről nem is beszélve. A mi körünkben mindig használhatunk valamit a harci tárgyak szinte végtelen és teljesen ütődött listájáról, majd akciópontjaink számának függvényében speciális képességeinket is elsüthetjük – az akciók sorát pedig a kezünkben tartott fegyverrel megejtett támadás zárja le.
A tempó egész fürge, a sok bizarr tárgy és skill miatt pedig néhány órányi harácsolás és fejlődés után kellően változatos is lesz a sok csata. Mivel a végtelen számú csatát generáló szobák miatt a tápolás igen könnyű, a túlontúl erőssé válásra, a karakter idő előtti kimaxolására jelentős esély van, hacsak nem fogjuk vissza erősen ezzel kapcsolatos RPG-ösztöneinket. A „pacifizmus” gombbal a harcok egyébként teljesen ki is kapcsolhatók, ekkor hősünk kiválóan megírt, egyre vadabbá váló szöveges átvezető jelenetekben magyarázza meg, hogy miként is úszta meg a csatározást.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!