Scott Pilgrim egy huszonhárom éves kanadai srác, átlagélettel. Munkát keres, egy bandában játszik, ha játszik, nem lát, nem hall, utálja, ha kajálás közben zavarják, lopja a napot, mindeközben meleg lakótársán élősködik, és próbálja begyógyítani a már egy éve meglévő sebeket, amiket előző barátnője hagyott. Mindez ki is teszi mindennapjait addig, amíg meg nem jelenik Ramona Flowers, Scott pedig az első pillanatban rádöbben, hogy neki kell ez a csaj. De az életben semmi sem ilyen egyszerű. Az új kapcsolatok mind komplikációt hoznak az ember életébe. És ez Scottnál is igaz. Ahhoz, hogy együtt lehessen Ramonával, le kell győznie a hét gonosz exét.
Körülbelül ennyi a keretsztori. Ha valaki azt mondja nekem erre, hogy ez jó lesz, olvassam el/nézzem meg, körberöhögöm és otthagyom. Viszont egyre több helyen láttam az utalásokat a névre, illetve láttam az időközben elkészült film trailerjét is, úgyhogy gondoltam teszek egy próbát. Beszereztem a magyarországon megjelent első két kötetet, hogy hát akkor elolvasom. És kezdem érteni, miért lett ekkora hipp a név. A srác mindennapjait, szerelmük kibontakozását, és a huszonéves kora legnagyobb problémáit egy furcsa szemszögből nézi a történet, ami nem feltétlenül fájdalmas, nem feltétlenül kellemes, de felettébb vicces. Scott azokat a hibákat követi el, amibe mi mindannyian beleestünk, és úgy kezeli le, ahogy azokat mi is lekezeltük. Menekülés a felelősség vállalása elől, a lezáratlan dolgok halasztása, és még sorolhatnám. Mindemellett olyan dolgok, mint a gonosz exek elleni küzdelem, ami az egyik oldalról úgy is nézhető, hogy ki nem állt ki a barátnője és a kapcsolata mellett az exbarát ellen, ami akár vérre is ment, de a másik oldalról az exek szellemével és az általuk felállított normák meglépésének a történetét is bemutatja. Ki nem szenvedett még olyan elvárások miatt, ami a párja múltjában leledzik? Mindez a komolytalan rajzolásmóddal, klasszikus manga kiadásban frenetikus, főleg az olyan hozzátett elemek, a beat’em up verekedések, a Hadoukenek, a kombinált szupertámadások, vagy a kombóbrékerek mind egy olyan plusz ízt adnak az egészhez, amitől egyszerűen olvastatja magát a könyv. Én hazafelé tömegközlekedésen kezdtem bele az elsőbe, és visítoztam/vihogtam a tömeg közepén mások furcsa tekintetét vonzva.
Minden kockának kötelező, minden lúzernek kötelező, de legfőképp mindenkinek kötelező, aki már követett el hibákat az életben.
Most térjünk át a filmre.
A film a könyvre épül, és mind a vizuális megjelenésében, mind sztorivonal követésben egy-az-egyben a könyveket adja vissza. A szereplők briliánsan alakítanak, a rendező pedig olyan magasra állította a lécet, amilyen magasba még nem emelt film. Természetesen ezt nem gondoltam komolyan. Bár az IMDB szerint a film 8.1 pontot ér, Rottentomatoes szerint pedig 81%, ami egész korrekt ha azt nézzük, hogy nem egy komoly filmről van szó. Én személy szerint nem tudok véleményt mondani a filmről, mivel VALAKI OSTOBENKÓ KITALÁLTA, HOGY ELÉG LESZ, HA DECEMBER 30. LESZ A BEMUTATÓ ITTHON, AZ MINDENKINEK JÓ! Ok, persze, lehet, hogy elötte ki akarják dobni mind a hat könyvet, de akkoris, könyörgömmár... Addigis, itt egy trailer. Magyar felirattal.
Végül pedig nézzük meg a játékot.
Lehetett volna „Zs” kategóriás adaptációt csinálni, mint azt már oly sokszor láttuk, de a kisérő játék fejlesztésével megbízott Ubisoft tökéletesen átérezte mi kell a népnek. És így jött a Scott Pilgrim VS the World: The Game. Mi kellett hozzá? Egy raklap pixel, grafikai bugok, scrollozós játékmenet, kombózás, levelup, és párbites zene.
A klasszikus „Oldszkúl bít emap” játék tökéletesen követi a Double Dragon nyomvonalat, a shoprendszert pedig bárki ismerheti, aki valaha is játszott pokémonnal vagy barmi más hasonló Gameboy/DS játékkal. A kombórendszer megállja a helyét, a levelup szintén jól el lett találva a szintenként kapott plusz mozdulatokkal. A játékélmény egyszerre furcsa, egyszerű és komplikált, míg a stílus egyszerre klasszikus és újszerű. A kötelező popkultúra utalások itt is jelen vannak míg bár a könyv utalásai itt maga a játék stílusa, ezért ő már nem utalhat magára. Kapunk helyette Super Mario vagy Guitar Hero utánérzést néhol. A hangok és a háttérzene tökéletesen hozzáadnak az élményhez, a plusz játékmódok pedig a hét pályán túl, mint a Zombi Survival Mode, csak emelik az újrajátszhatósági skálát. A játék egyértelműen akkor a legélvezetesebb, ha többen játszunk vele, 4 fős co-op funkcióval él, de Live-on keresztül nem játszható, csak lokálisan. Talán ez az egyetlen hiány, amit felfedeztem, de mindettől függetlenül úgy érzem megérkezett a játék, ami az első komolyan szórakoztató Beat ’em Up a Castle Crashers óta.
