Választási csalás
Kevés olyan sorozat van, amely ennyit változik részről részre, mint a Saints Row. Az első rész még felvállaltan egy GTA-klón volt, sztori helyett a cselekvési szabadságra és az őrült humorra koncentrálva. A második már inkább az őrület dominált, a harmadikban az eszelős pusztításé volt a főszerep, a 2013-as negyedik rész pedig már a szuperhősök világába repített. Most ez utóbbi kapta meg a maga újrakiadását, egy méretesebb DLC-vel kibővítve (ez önálló kiegészítőként jelent meg PC-n, PS3-on és Xbox 360-on).
Bár első pillantásra itt is a szokásos sandbox-jellegzetességek tűnnek fel, a Saints Row 4 már igen messze van a klasszikus gengszterkedős játékoktól. A játék ötödik percében már egy idegen faj szállja meg otthonunkat, fél órával később pedig már szabadon ugrándozunk a valódi világ romjai közt repkedő hajónk, illetve a virtuális világ között. Lényegében a Mátrix felépítését kell elképzelnünk, azzal az extrával, hogy hősünk energialabdacsok begyűjtésével egyre erősebbé válik. Egy-két óra telik csak el, és már villámgyorsan repülünk, rohanásunk tempója tornádóként söpri el a forgalmat az utcán, harcban pedig nem csak idegen gépfegyverekre, dubstep-vetőre és még betegebb eszközökre támaszkodunk, de telekinézisre, fagyasztásra és meteorszerű becsapódásra is. Vagyis jóval közelebb vagyunk a Prototype 2-höz, mint bármilyen más játékhoz; csak persze a Radical játékában az őrült humor nem vette át a főszerepet.
A Saints Row sosem a kifinomult kaccantásokról, úri vidámságról szólt, a negyedik rész pedig minderre rátett még egynéhány lapáttal. A játék humorát talán az a jelent írja le legtökéletesebben, amikor egy autotune-olt hangú, tollas kalpagos strici által húzott hintóból kell hátrafelé gépágyúznunk latexruhás, furry-jelmezes vetélytársainkra, hogy így nyerjünk meg egy „póniversenyt”. De a szimpla lövöldözésen túl lesz itt tankháború a kibertérben, Tron-szerű motorozás, egy rövid, Streets of Rage-szerű 2D-s szakasz, és egy jelenet, ahol egy hatalmas energiaital-kabalát kell egy óriási szobrot irányítva földbe döngölnünk. És ez még csak a fő sztori, a viszonylag nagy, de szuperképességeink birtokában pár pillanat átszelhető várost szinte háztömbről háztömbre foglalhatjuk el a különféle minifeladatokat megoldva. A boltokat hackeljük, a futóversenyeket megnyerjük, a rendőröket pusztítjuk, a tévéshow-ban varázsolunk, ha pedig biztosítási csalásra van szükség, hát a testünket a civil forgalomba vetjük (ez utóbbi amúgy bármiféle szarkazmus nélkül rém szórakoztató).
Ne feledjük: ez csak egy virtuális város, így a pusztításnak nincsenek igazi áldozatai! [+]
A körülbelül 20 óra alatt teljesen elfoglalható város és legyőzhető idegen seregek mellé megkapjuk az alapjáték minden letölthető tartalmát – néhány fegyver, társ és miniküldetés fel sem fog tűnni, a két nagyobb, korábban pénzért vesztegetett sztori-DLC pedig külön menüből indítható. Az egyikben a karácsony témáját közelíthetjük meg új oldalról, a másikban pedig a Dominatrix seregei ellen vehetjük fel a küzdelmet. Ezek együtt talán még másfél órányi játékidőt jelentenek, amiben már benne van az összes gyűjtögetnivaló megszerzése is. Ezt követően már csak a vadonatúj Gat out of Hell vár ránk, amely az alapjáték lezárultát követően indul.
Ennek története legalább humorosan indul: egy ouija táblás bohóckodás nyomán korábbi főszereplőnket beszívja a Pokol, így Gat és Kinzie, két legnagyobb arcú segítőnk ugrik utána. Hamar kiderül, a Sátán rabolta el derék vezetőnket, hogy leányát, Jezebelt boronálja össze vele, ha kell, hát erőszakházasság útján is. A vicces történet azonban szinte azonnal véget is ér, hisz a Pokolban nincsenek sztoriküldetések: csinálhatjuk újra a kihívásokat, aztán minden tízedik után kapunk egy animált állóképekből álló átvezetőt. Ezek általában szórakoztatóak, de cseppet sem felejtetik, hogy itt az egyetlen záró missziót leszámítva csak járjuk a várost, teljesítve a versenyeket, csatákat, bázisfoglalásokat. Minden kicsit másképp néz ki, képességeink is jórészt megújultak, de maga a játékmenet tökéletesen ugyanaz. Ugyan itt nem szupermanesen repülünk, hanem égett angyalszárnyakon siklunk, nem dildóval hadonászunk, hanem lángoló karddal és ellenfeleink nem űrből jött idegenek, hanem szarvas démonok, de a barnás látványvilág csak a régi, jól ismert, jó eséllyel megunt játékelemeket próbálja takargatni, igen kevés sikerrel.
A Gat out of Hell tehát egyértelmű csalódás, de sajnos maga a teljes csomag sem túl szívderítő. Az egy dolog, hogy a játék nem túl szép, az már idegesítő, hogy az új konzolokon is hajlamos belassulni, az pedig kifejezetten igénytelen, hogy az eredeti PC-s verzió maximális beállításokkal látványosabb volt. A humor elvétve azért feledtetni tudja a hiányosságokat, de nagy dózisban az alpári baromkodás inkább fárasztóvá válik. Mindenki sokkal jobban várt volna egy ötödik résszel…
Pro:
- Itt-ott még mindig vicces
- Jó érzés pusztítani egy morális gátlások nélküli szuperhőssel
Kontra:
- Technikailag borzasztó elmaradott
- A Gat out of Hell rém igénytelen „kiegészítő”
- Millió játék van, ami jobban megérdemelne egy újrakiadást
60
