Kergebirka, limóban
Kevés olyan valószínűtlennek tűnő játékkoktél létezik, mint a Crazy Taxi és a Kuru Kuru Kururin keveréke (legalábbis addig, amíg valaki elő nem rukkol egy Demon’s Souls/Micro Machines kombinációval), márpedig a Roundabout gyakorlatilag pontosan ezt nyújtja. Az eddig látottak alapján nem feltétlenül épelméjű No Goblin fejlesztőcsapat első játéka PC-re már tavaly év végén megjelent, most a konzolos kiadások érkezése alkalmából vettük nagyító alá.
A játék talán legjobb vonása teljesen bizarr, abszurd humora, ami minden részletét áthatja. Az 1977-be vezető játék főhőse egy Georgio Manos nevű limuzinsofőr, aki nevével ellentétben egy vörös hajú, szótlan hölgy. Ő a világ első és egyetlen forgó limuzinjának sofőrje; e tényen amúgy minden különösebb kommentár nélkül ugrik át a játék. Ez adja a játékmenet lényegét: bár lényegében egy taxizós játékról van szó, azaz felvesszük a klienseket és elfuvarozzuk őket a megfelelő helyre, ez közel sem a megszokott módon zajlik. Limónk ugyanis állandóan, megállíthatatlanul, és jobbára szabályozhatatlanul pörög, így a manőverezés jóval nehezebb, mint azt megszokhattuk autós játékoktól.
Akinek gondjai vannak a tolatva parkolással, háromszög-fordulókkal, az most gyakorolhat. [+]
A Kuru Kuru Kururin játékmenete is ezt nyújtotta: ott egy forgó botot kellett különféle labirintusokon végigvezetni – itt viszont egy jobbára nyitott város biztosítja a környezetet, elcsapható civilekkel, össze-vissza mozgó autókkal, ledönthető kerítésekkel és természetesen, a játék nevéhez illeszkedően megannyi körforgalommal. Eleinte semmi beleszólásunk nincs a limó forgásába, így minden liget, minden kereszteződés, vagy parkoló komoly kihívást ad. Később azért lehet szerezni képességeket, az időlassítástól a forgásirány megváltoztatásán át a tempó növeléséig, majd legvégül ugrani is megtanulunk.
Nem kell félni, a Carmageddon módjára, a civilek elütése növeli a jattot. [+]
A játék tehát erről szól: a sárga csillagoknál felveszünk egy utast, majd megpróbáljuk ütközések nélkül elvinni a célállomásra. Ez ugyan egyszerűen hangzik, de a gyakorlatban a játék nem könnyű – még az első szinteken is könnyű beakadni, vagy a sok pörgésben összeszedni a felrobbanáshoz vezető öt ütközést. Ráadásul a puszta teljesítés igazából még nem elég, hisz minden küldetés egy rakat opcionális kihívással rendelkezik: ne ütközzünk, minden érmét szedjünk össze, teljesítsük a pályát X másodperc alatt és hasonlók. Ha igazán rá akarunk gyúrni a játék kimaxolására, minden – amúgy értelmetlen – sapkát, dudát, festést meg akarunk venni autónknak, minden kihívást teljesíteni akarunk, akkor a játékidő alaposan megnyúlik. Ez nem is baj, mert a fő sztoriszál végigvihető két óra alatt is, amit maximalizálási vágy híján legfeljebb minijátékok – pl. roncsderbi vagy labdapattogtatás – növelnek kicsit.
A Roundabout tehát egy ügyességi játék, közepes látványvilággal, viszonylag kurta játékidővel; a tengernyi indie-játék közül humora emeli ki. A direkt alacsony költségvetésű videók tömege, amelyekről ugyan süt, hogy még csak véletlenül sem akartak Hollywooddal versenyezni, mégis szórakoztatóak tudnak lenni. Minden klienssel többször is összefutunk, és objektíven nézve bugyuta történetük a fapofával előadott nonszensz szövegeknek köszönhetően pazar hangulatot teremt. A pap, aki finoman szólva sem foglalkozásának kirakatembere, az elveszett kisgyerekek, vagy épp a baseball-edző mind abszurdista hőssé lépnek elő. Biztos vagyok benne, hogy ez nem mindenkinek fog bejönni, mert néha tényleg elég elvont a játék – de pont ettől egyedi. Egyedi, de abban nem vagyok biztos, hogy az árát megéri – ha kétszer ilyen hosszú lenne, sokkal kevesebbet haboztam volna a végső értékelés előtt.
A Roundabout Windows-ra, Mac-re és Linuxra tavaly jelent meg. Az Xbox One-verzió múlt héten jelent meg, a PS4-es és Vita-változatok pedig hamarosan érkeznek.
Pro:
- Különleges, abszurd humor
- Barátságosan sok checkpoint
- Ideje volt a Kuru Kuru Kururin feltámasztásának
Kontra:
- Nagyon rövid
- Lehetne változatosabb
70
