Végtelen történet

A klasszikus 8, 16, akármennyi bites retró életérzést visszahozni szándékozó, síkbeli játékmenetű lövöldözős játékokkal (shoot ’em upokkal) lassan Dunát lehet rekeszteni, annyi érkezik a független játékfejlesztésnek köszönhetően. Továbbra is Japánból jönnek a legjobb ilyen anyagok, de néha a „nyugati” csapatok is ígéretes próbálkozásokat raknak le az asztalra. Most egészen váratlan helyről, Szerbiából érkezett a Rick Henderson című produkció. A kiadó eastasiasoft neve ne tévesszen meg senkit, keleti benyomások itt legfeljebb a műfajt tekintve vannak.

Egy kis érdekesség, mielőtt belekezdünk a játék elemzésébe: a Rick Hendersont hellyel-közzel egyetlen ember fejlesztette, aki a saját fejlesztői blogján egész korrekt módon dokumentálta a játék programozását, hogyan tervezte meg a lövedékek útját, az ellenfelek hullámait, és így tovább. Érdekes látni, hogy egy ilyen kis játék elkészítése is mennyi munkát és odaadást igényel, így azért más perspektívából lehet értékelni ezeket az alkotásokat. De elkanyarodtam, vissza a világűrbe.

A Rick Henderson egy vízszintesen scrollozó, „végtelen” lövöldözős játék, ami annyit tesz, hogy nem pályákra van felosztva, hanem megyünk előre, amíg meg nem halunk. Egy ilyen „hurok” számtalan szakaszra van bontva, melyek végén főellenségeket kell legyőzni, és ha minddel végeztünk, akkor kezdődik elölről, nehezebb kiadásban. Nem valószínű egyébként, hogy eddig bárki eljutna, a játék ugyanis nagyon nehéz, és sajnos roguelike elemek sincsenek benne. A három játszható karakter nem fejleszthető, a felszedett gyémántokkal és rangokkal nem kezdhetünk semmit, minden menetet ugyanúgy, alapfegyverekkel és –képességekkel indítunk. A pályaszakaszok is mindig ugyanúgy ismétlődnek, egy-két véletlen eseményt leszámítva nincs különösebb variáció. Emiatt a játék hamar unalmassá válhat, ellenben pontvadászatra tökéletes – és szerencsére ehhez online világranglisták is rendelkezésre állnak.

Mindösszesen három játékmód áll rendelkezésre: a Standard Endless mód (neve önmagáért beszél), a Hard Endless, ami ugyanennek a jóval nehezebb, hardcore változata, több és keményebb ellenfelekkel, illetve a Boss Rush, ami a főellenségeket önti a nyakunkba egymás után. Ha már játékmódból három van, legyen ennyi karakter is. A címszereplő Rick Henderson mellett két másik figura is választható, akik saját képességekkel rendelkeznek, de űrhajóik sebességét és pajzsát leszámítva nincs különbség, az induló fegyverek mindenkinél azonosak. Mivel a játéknak se története, se különösebb kontextusa nincs, így nehéz megmondani, kik ezek, és mit keresnek az űrben, miért és kikre lőnek, de egy ilyen játéknál ez talán elnézhető hiányosság.

Azon túl, hogy a Rick Henderson egy végtelenül (újra)játszható lövöldözős cucc, azért a játékmenetével is megpróbál, ha nem is újat, de valami változatosat mutatni. Három fegyverünk van: a lövedékes fegyver a sztenderd ellenfelek ellen jó, az energiafegyver a pajzsokra ad dupla sebzést, a rakéta pedig a páncélozott egységek ellen vethető be hatékonyan. Sajnos a játék attól nehéz, hogy fegyvereink nem valami hatásosak, a legkisebb ellenséges porontyok is több találatot kibírnak. Menet közben találhatunk extra fegyvereket, de ezek sok esetben még rosszabbak. A rakéták csiga lassan lőnek, az energiafegyver szétszór, vagy egyszerűen csak vérgyenge, a lövedékes puskákkal meg néha kínszenvedés a célzás. Sosem szerettem az ilyen „borsólövő” típusú játékokat, jobban áll ennek a műfajnak, amikor keményen lehet pusztítani, és inkább a lövedékek elkerülése jelenti a kihívást.

Kis pénz, kis shoot ’em up

Az akció egyébként több, részben egymásra épülő mechanika próbálja érdekesebbé tenni. Van egy Special csíkunk, ami magától töltődik, ezzel hozhatjuk elő a három szereplő egyedi képességét. Ha az ellenséges lövedékek súrolnak, de nem találnak el bennünket, akkor a Graze csík töltődik – 10 ilyen után megjelenik két segítő, akik néhány másodpercig velünk együtt osztják az ellent. Minél több ellenséges egységet küldünk a másvilága anélkül, hogy találatot kapnánk, annál magasabbra emelkedik a pontszorzó, így lehet egyre magasabb pontszámokat elérni – és ebbe a felvehető gyémántok és „rangok” is belejátszanak természetesen. Szóval van mire figyelni, akit komolyan motivál a minél magasabb pontszám elérése, az itt megtalálhatja a számítását. Sajnos nem hiszem, hogy ez egy átlagember fantáziáját túlságosan megmozgatná, jobb lett volna, ha maga a játékmenet magja erőteljesebb, gyorsabb, dinamikusabb, látványosabb.

Ha már látvány: a Rick Henderson a 16 bites korszakot próbálja megidézni pixel-art grafikájával, és néhány modern (és szerencsére opcionális) effekt társaságában. A neonfényes, retró életérzésnek alapvetően jól áll a visszafogott bloom és kromatikus aberráció, de ezeket le is csavarhatjuk, illetve lehetőség van a szokásos, CRT képernyőket imitáló vonalak használatára is. A játék alapvetően jól néz ki, teljesen korrekt az űrhajó- és ellenfél-dizájn, izgalmasak a hátterek. Sajnos egyáltalán nem változatos, egész végig a nyílt űrben csatázunk, néha aszteroidamezőben, máskor egy fekete lyuk előtt, de soha nincs váltás a tematikában, amiért kár.

A hangzás vegyes. A soundtrack nagyon tetszik, igazi klasszikus synthwave dallamokkal, ütemes, mély basszussal, talán ezek emelik leginkább az egész játék hangulatát. A hangeffektekkel már korántsem voltam ennyire kibékülve, lévén alig hallhatók. A robbanások szinte némák, a saját halálunk sem jár semmiféle effekttel, egyszer csak bevillan a „vége menü”, nincs az egésznek semmilyen súlya, struktúrája, nem érezni a lövések vagy a pusztítás erejét.

Ugyanez egyébként az egész játék felépítésére elmondható: rendkívül fapados, minimalista rendszert kapunk, amit pedig végképp nem értek, hogy egy párszáz megás játék miért tölt és akad még Series X-en is. Jó, nem sokat, de akkor is. Csiszolatlan. Ahogy az egész élmény az – a kihívás, az ellenfelek hullámai, elhelyezése, a főellenségek brutális ereje, és az előrehaladás érzésének teljes hiánya. Az elgondolás megvolt, de ahogy az az indie játékoknál lenni szokott, most is épp az a plusz polír hiányzik, ami a hasonszőrű játékokat ki tudja emelni a tömegből. Igazi, kész játék helyett inkább programozási vizsgamunkának tűnik.

Mégsem tudok igazán haragudni a Rick Hendersonra, mert alapvetően egy élvezhető, nem igénytelen produkció, ráadásul az ára is méretéhez hasonlóan alacsony. Azoknak ajánlható, akik szeretik ezt a műfajt, szívesen kipróbálnának valami újat különösebb elvárások nélkül, és támogatnának egy szerb fejlesztőt, aki egy programozói tanfolyam és jelentős önszorgalom folyományaként képes volt letenni egy korrekt játékot a digitális asztalra.

A Rick Henderson PC-re, PS4-re, PS5-re, Xbox One-ra, Xbox Series X|S-re és Switch-re érhető el.

A Rick Henderson legjobb vonásai:

• jó kidolgozású retró látvány;
• meglepően összetett pontozási rendszer;
• „végtelenül” újrajátszható;
• nagyszerű zenék.

A Rick Henderson leggyengébb pontjai:

• az akció és a fegyverek nem elég ütősek;
• hiányzik a megfelelő nehézségi balansz;
• elenyésző hangeffektek;
• rendkívül sovány tartalom és körítés.

dreampage