A siker után

Ha egy üzlet beindul…nos, ha egy üzlet beindul, akkor abból még nagyobb üzlet lesz. Márpedig a Resident Evil 2 óriási üzletnek bizonyult, amikor 1998-ban megjelent. A csaknem hatmillió eladott példány kolosszális eredménynek számított, olyan gigantikus profitot termelve, amely nem hagyott más választást a Capcomnak, mint számos folytatás fejlesztésének egyidejű elindítását. A második rész megjelenését követő hónapban így négy másik epizód volt fejlesztés alatt: egy játék a Segának és egy a Nintendónak, a harmadik rész a Sonynak, illetve egy kísérletezős, akciójátékos mellékszál, szintén PlayStationre. Amikor azonban kiderült, hogy az óceánjáró hajóra tervezett „rendes” harmadik rész elkészülte túlontúl sok időt venne igénybe, ezt a Resi-téren tapasztalatlan csapat által készített mellékszálacskát léptették elő, bővítették ki,alakították át villámgyorsan, és ez lett végül a még 1999-ben megjelent Resident Evil 3: Nemesis. És most, bő húsz évvel később, a történelem nagyjából megismételte magát.

A tavalyi Resident Evil 2 Remake pompás minőségben, mind rajongók, mind újoncok által ünnepelt módon modernizálva dolgozta fel a sorozat talán legnépszerűbb klasszikus epizódját. Most, csupán egy évvel később már itt van a harmadik rész újjáalkotott verziója is. (Már három éve készült, nem hirtelen, összecsapott munkáról van szó.) Ez még elődjénél is látványosabb lett, de hogy már most ítéletet mondjak felette, sajnos látszanak rajta a két évtizedes események nyomai éppen úgy, mint az, hogy ezúttal is egy Resident Evil-téren kevésbé tapasztalt csapatnak köszönhetően jött létre.

No de térjünk vissza az alapokhoz (és innentől fogva már a Remake-ről lesz szó): a történet középpontjában Jill Valentine, a sorozatindító játék egyik hőse áll, aki most egy, a Spencer-kúriánál is szörnyűbb helyen találja magát: a zombik által lerohant Raccoon City utcáin kellene valahogy életben maradnia. A történet fele a Resident Evil 2 előtti órákban, másik része pedig nem sokkal Claire és Leon menekülése után játszódik, amikor az amerikai kormány már a városka lebombázását fontolgatja. Jill eleinte csak menekülne, de aztán belekeveredik egy klasszikusnak mondható árulásos-vakcinás-umbrellás eseménylavinába, így keresztül-kasul be kell járnia a várost, illetve az az alatt található területeket. Noha nincs külön kampány építve rá, de ezúttal is van egy másik hős: az Umbrella egyik zsoldosa, a szénaboglya-hajú Carlos Oliveira két alkalommal is irányítható lesz.

Hangulati szempontból a játékot nyitó fejezetek számítanak a legnagyobb váltásnak a Resident Evil 2 után: noha pár pillanatra ott is ki lehetett lépni Raccoon City utcáira, de ez az első alkalom, hogy szabadon bejárhatjuk a zombioffenzíva hatására összeomlott, vagy legalábbis összeomlóban levő városka néhány utcáját. Nyilván nem GTA-riválisról van szó, ám miközben próbáljuk beindítani a civileket remélhetőleg a városból kimenekítő metrószerelvényt, a játékbolttól a fánk-falatozóig, az autójavítótól gyógyszertárig, a fegyverüzlettől a magánlakásokig egy sereg épületet szabadon bejárhatunk. A játék ezen része sokkal kidolgozottabb lett, mint az eredeti verzió szűk folyosói – már-már hihető, hogy ez egy valódi város. Ezt nyilván nem csak a grafikára értem, hanem arra is, hogy milyen jó érzékkel bővítették ezeket a területeket, hogy mennyi új utca és bolt van körülöttünk érdekes berendezésekkel, félig-meddig rejtett ellátmánnyal, és persze törmelékkel, akadállyal, lángoló rendőrautóval.

[+]

Azonban ami a játékmenetet illeti, ezek a nyíltabb részek (amik azért más játékok mércéihez mérve így is szűk utacskák csupán) valahogy nem működnek annyira. A belső tereken sokkal hatásosabb a Resident Evil horrorja, sokkal hangulatosabb a lassú felfedezés, mint odakint. Amikor egy rövid, de mészárlással teli kiruccanás során felkeressük a második rész rendőrközpontját, vagy amikor egy hatalmas kórház félhomályosan félelmetes folyosóit rójuk, a félelem sokkal zsigeribb, mint amikor az egyébként nem sokkal szélesebb utakon manőverezünk.

Túlélhető horror

Azonban még a zárt helyeken sem lehet arra számítani, hogy a klasszikus, szenvedős túlélő horror-játékmenetben lesz részünk. A Resident Evil 3 már alapesetben is sokkal több lőszert és fegyvert adott a játékosnak, a Remake pedig minderre rátesz még egynéhány lapáttal. Az eredetiből átvett kitérés mozdulat igen hangulatos manőver – főleg az ezt ellentámadásra használó Carlosnál –, de ez is csak elősegíti, hogy közvetlen közelről mészároljunk tömegeket. Lőszer-hiány sosem fenyeget; persze, ha nem nézünk mindenhol körül, nem megyünk vissza zárt ajtókhoz és szekrényekhez, amikor megkapjuk a kulcskártyát, álkulcsot, harapófogót, akkor azért jobban kell spórolni – de hát ki az, aki egy Resident Evilben nem néz be minden szobába?! (Főleg, hogy a térkép most is színnel jelzi, ha egy szobában még lapul valami zsákmány.) Én úgy jutottam el a játék végére, hogy a lőporból még nem is kellett lőszert készítenem a fegyverekhez, pedig nem nagyon fogtam vissza magam, ha valami aljasabb zombi közeledett.

[+]

A Resi 3 tehát a vadabb tempó, a több akció felé ment el, azonban ez a változás úgy történt meg, hogy a fejlesztők magát a harcot nem tették élvezetesebbé, vagy legalább kezelhetőbbé. Jill még mindig olyan lomhán céloz, mint korábban, és a zombik ugyanolyan kiszámíthatatlanul billegetik fejüket, mint a jóval lassabb RE2 Remake-ben – no és a nagyobb bestiák ellen sem a taktika, hanem a vad lövöldözés használ csak. A tüzelési élmény szinte nulla, a fegyvereknek alig van érezhető ereje, és a játék végére a szörnyek életereje is olyan brutálisan megnő, hogy még a szimpla zombik sem halnak meg mindig egy-egy homlokkal levett gyújtógránáttól. A magnum mondjuk ezúttal is halálos…

És akkor ott van még Nemesis, aki az eredeti verzióban még az alcímet is elfoglalta. Nemesis az előző részegyedi ízét biztosító Mr. Xközeli rokona, egy benga szörnyeteg, aki csúf bőrkabátjában kerget végig minket a játékon. Azonban, míg X úr a scriptelt feltűnései közt viszonylag lassan, ám őrjítő kitartással bandukolt utánunk, állandó feszültséget építve a felderítésbe, addig Nemesisből ez a fajta random manőverezés hiányzik – Raccoon City belvárosát, vagyis a játék elejét leszámítva mindig fix helyeken akadunk össze vele, és néhány bossfightot leszámítva a menekülés az egyetlen feladatunk e találkozóknál. És ha már itt vagyunk – ezek a kiemelt harcok is meglehetősen bénák lettek, a legtöbb kimerül abban, hogy körbe-körbe rohangálunk, és néha belelövünk egyet vagy Nemesisbe, vagy a mellette levő generátorba. (Arról már nem is beszélek, hogy az eredeti verzióban a szörnyeteg sokkal kiszámíthatatlanabb volt, mert a játékos cselekedeteinek igen bonyolult mátrixa döntötte el, hogy hol és miként tűnik fel.)

[+]

Míg a Resident Evil 2 remake-je szinte tökéletesen remixelte az eredeti változat pályáit és csatáit, addig sajnos a harmadik részről nem mondható ez el. Mindez persze elsősorban annak lesz feltűnő és fájó, aki ismeri az eredetit, de valamiféle hiányérzetünk jó eséllyel e nélkül is lesz – az például mindenki számára érthetetlen lesz, hogy minden puzzle-t eltávolítottak a játékból. Értem én, hogy egy drágakő-pakolgatástól nyíló széf nem realisztikus, de hát akkor találtak volna ki valami másik feladatot – mert így sokkoló, hogy az egyetlen ilyen dolog egy teljesen opcionális feladat a metróállomáson. És hogy miért ott? Mert annak eredeti lelőhelye, a polgármesteri hivatal nem szerepel a játékban. Mint ahogy a park sem – vagy akár az izgalmas óratorony, ami sokak kedvenc helyszíne volt az eredetiből. És a Gravedigger főellenfél sincs már itt, hisz az ő undorító pályája is a múlté.

A helyzetet javítandó a belváros kicsit nagyobb lett, és a végső helyszín is teljesen új, de akkor is furcsák ezek a változások; bár valószínűleg sokkal elégedettebb lennék, ha tavaly a második rész felújítása nem mutatta volna meg, hogy milyen az, amikor tényleg tisztelettel és szeretettel, mondhatni rajongóként újítanak fel egy Resident Evilt. Ez a remake elsősorban azzal összehasonlítva szerepel le; önmagában nézve ez is egy csodaszép és minden egyszerűsége ellenére egész jól játszható felújítás – testvére mellett azonban a sokkal kidolgozottabb grafikát leszámítva bizony minden téren elmarad. A végigjátszás nekem közel hat óra volt, de ezúttal nincs több kampány, és az eredeti kiadás Mad Jackal küldetése sem került át ide. Hogy kevesebb legyen a panasz a tartalomhiányra, Resistance címmel kapunk egy négyfős kooperatív kampányt is, de ebből szinte minden Resi-örökség hiányzik. A hat választható, zsigerien ellenszenves tini karakter megadja az alaphangulatot, különleges képességeik ritkán hasznosak, a pályán minden alkalommal random szétszórt tárgyak pedig idegesítőek. A legjobb pontja e meglehetősen felejthető módnak az, ha a másik oldalt választjuk: a mastermind szerepében csapdákat és szörnyeket helyezhetünk el a pályán, és akár manuálisan is irányíthatjuk a zombikat, mint a megboldogult Fable Legendsben.

A Resident Evil 3 Remake legnagyobb hibája, vagy inkább pech-je, hogy ilyen hamar az előző felújítás után jelent meg, mert ahhoz egyszerűen nem tud felnőni. Már az eredeti verziók közül is a RE2 volt a jobban összerakott és hatásosabb, de a modernizálás során sem feltétlenül mindig jó döntéseket hoztak a fejlesztők – az pedig különösen fájó, hogy milyen hamar vége van az egésznek. Hiába néznek ki áll-leejtősen a karaktermodellek, hiába csodálatos az új és a kibővített helyszínek grafikája, ha a fejtörők eltűntek, ha alig van egy-két jól megvalósított, tényleg ijesztő szituáció a játékban, és ha egy csomó ikonikus helyszín sem tért vissza. Remélem, a negyedik rész felújításakor nem az lesz a minta…

A Resident Evil 3 Remake PC-re, PlayStation 4-re és Xbox One-ra jelent meg.

Pro:

• Elképesztő grafikai bravúr;
• Jill és Carlos kedvelhetőbbek, mint ’99-ben.

Kontra:

• Túlélő horrorból akciójáték lett, de az akció nem elég jó;
• addig remixelték, amíg néhány remek helyszín eltűnt;
• nincs igazi New Game+, a Resistance játékmód pedig igen halvány;
• Tyrant sokkal érdekesebb ellenfél volt, mint Nemesis.

65

Grath