A jó, a rossz és a közepes

Említettem már bandát és főszereplőt, ideje szólni néhány szót a történetről – szigorúan spoilerek nélkül. A történet főszereplője Arthur Morgan, egy lassan kiöregedőfélbe kerülő vadnyugati legény. Bandita, rabló, gyilkos – mindezt joggal süthetjük rá, ám valamiféle morális kód mégiscsak vezérli. Igaz, ez nem saját találmány, hisz barátja (és vezetője) Dutch van der Linde beszél állandóan a világban betöltött szerepünkről, néha már-már prédikátori elszántsággal. A játék elején a körülbelül 15-fős banda vad menekülésben van: az előző akció baromi rosszul sült el Blackwater városában, így a Pinkerton detektívszervezet a nyomunkban van. Innentől kezdve Morgan és a többiek a kis csapat életben tartásán dolgoznak, folyamatosan Dutch tervei és álmai alapján dolgozva és próbálkozva. A minden kalóz és rabló legendás utolsó, gazdagságot hozó akcióját csak nem sikerül meglelni, így a banda egyre kétségbeesettebben próbál valami helyet találni magának a félelmetes tempóban civilizálódó Amerikában. (A civilizációt nem feltétlenül jó értelemben véve; az őslakosok és a kapitalizmus találkozásáról például meglepő emóciókkal és empátiával mesél a Red Dead 2.)

A sztori ezen része – bár néha szájbarágós lett – jól működik, és a karakterek közjátékain átjön az a fanatikus vágy, ami egy nyilvánvalóan kudarcra ítéltetett álom felé űzi antihőseinket. Nagyon sok eredetit nem talál itt az, aki gyermekkorában falta a westernkönyveket és -filmeket, de hiába a klisék, a vadnyugat legvégének egyedi környezete és a nagyszerű prezentáció teljesen fogyaszthatóvá teszi a dolgokat. Addig legalábbis, amikor még nem teljesen nyilvánvaló, hogy mi lesz a végjáték és annak kik lesznek főbb szereplői – Arthur pedig bambán baktat csapdából csapdába, míg a játékos egyre idegesebben nézi az egészet. Merthogy a történetbe beavatkozni csak a játék legvégén lehet, addig a sztori tekintetében szépen követnünk kell az egyetlen létező útvonalat.

[+]

Mivel nem magányos hősről van szó, mint az első Red Dead esetében (még nem említettem, de a második rész előzmény), a banda fontos szerepet játszik a történetben. Nem csak a küldetések kapcsolódnak sokszor egy-egy társunkhoz, de táborunk egy bejárható, fejleszthető környezet. Az itt-ott szerzett pénzből adakozhatunk, és e pénzből vehetünk különféle kiegészítőket –tárgykészítést lehetővé tevő eszközöket, az istálló funkcióit a táborba hozó fejlesztést, vagy mondjuk boltként funkcionáló szekereket. A legfőbb gondom a táborral kapcsolatban az volt, hogy itt – és sajnos rengeteg más helyszínen is – a játék lelassítja karakterünket. Így aztán egy idő után már gyűlöltem hazamenni, annyira idegesítő volt a lassú, lomha lépkedés. Szintén nem emeli a tábor vonzerejét, hogy legtöbb társunk pokoli ellenszenves alak – talán, ha két-három karakter akad, akit úgy-ahogy jó embernek nevezhetünk, és ilyen hosszú időn át elég nehéz elviselni, hogy úgy istenigazából senkinek nem lehet drukkolni. Arthur is kifejezetten gonosz dolgokat csinál, sokszor szó szerint nevetve más nyomorán, ami meglehetős kontrasztot jelent a Strangerek, a kiemelt mellékszereplők általában kacagtató, sokszor egyenesen korszak-paródiába hajló küldetésszálai mellett.

Az első órákban a pénz igen szűkös, még akkor is elviszi tőkénk kimutatható részét egy hajvágás, ha amúgy eladogatjuk a hullarablásból szerzett zsebóráinkat és jegygyűrűinket. Aztán jön pár váratlanul jövedelmező küldetés, és máris négyezer zöldhasú feszíti bugyellárisunkat, és soha többet nem kell semmivel foglalkoznunk – miért rabolnák vonatot 150 dollárért, miért vadásznánk, ha egy tökéletes irha sem ér tíz dollárnál többet, miért fejvadászkodnánk rongyos 40 dollárért? A Red Dead 2 amúgy sem tiszteli időnket (csak nézzük meg, hogy milyen pokoli lassú egy blackjack-meccs vagy dögnyúzás!), és nekem semmi energiám nem maradt ilyen felesleges dolgokra, amikor a játékidő nagy részét amúgy is passzívan egy nyeregben töltöttem. Az első húsz órában még lelkiismeretesen manuálisan irányítottam hátasomat és etettem, dögönyöztem meg sikáltam a pacit, de aztán rá kellett jönnöm, hogy akármilyen gyönyörű a táj, besokalltam. A következő 70 órában mindenhová a „Cinematic Travelnek” nevezett móddal közlekedtem, amikor lovunk automatikusan követi a kijelölt ösvényt. Nem egyszer öt percnél is hosszabb volt a kontroller elengedésével lezajló út, még akkor is, ha dúsgazdag cowboyként már inkább vonatoztam és hintóztam a városok között. Ez a mód amúgy nem tökéletes: egyszer szakadékba estem, sokszor ütköztem így, ráadásul, ha esetleg rablók törnek ránk eközben, a játék nem vált ki e módból, és pacink szépen baktat tovább, míg öten lövik a hátsónkat.

Ilyesfajta átgondolatlanságokból amúgy rém sok akad, ami egy nyolc évig fejlesztett játéktól több mint meglepő. A legidegesítőbb mindenképpen az volt, hogy a játék állandóan elveszi vagy újraosztja kiválasztott fegyvereinket. Lovaglunk, közben kiválasztjuk az egyik vadászfegyvert és a mesterlövész-puskát, és mire leszállunk a lóról, már egy shotgun van nálunk a pisztolyok mellett. Minden egyes alkalommal megtörténik ez a váltás – érthetetlen! Nem egyszer megesett, hogy azért szenvedtem egy küldetéssel, mert a felvezető cutscene során optimális fegyverzetemet revolverekre csökkentette a játék. Egy másik igen zavaró játékelem a vérdíjak rendszere, ami nem igazán működik. Néha kendővel takart arcunk ellenére is azonnal felismernek minket, máskor akkor is minket kezdenek el körözni, ha mások kötöttek belénk, de olyan is történt, hogy a három utcával arrébb levő, hozzám igyekvő lovam döntött le valakit a lábáról, ami miatt azonnal agyonlőttek engem a szuperjól informált zsaruk…

Sokat ostoroztam a Red Dead 2-t, de ez közel sem azt jelenti, hogy összességében rossz lenne – egyszerűen sokkal kevésbé élvezetes, mint azt reméltem. Tényleg lényeges előrelépés (a technikai dolgokat leszámítva) nincs az elődhöz képest, és bár ez a nagyszerű világ sok problémán át tud lendíteni, az megbocsáthatatlan, hogy az irányítás és az akció még a közepes szintet is csak jóindulattal éri el.A klasszikussá váló videojátékok általában jobbak, mint részeik összessége, a játékelemeik közti nagyszerű összjáték még jobbá teszi őket. A Red Dead Redemption 2 ennek ellentéte. Tele van papíron nagyszerűen hangzó megoldásokkal, de ezek sokszor nemhogy nem működnek jól együtt, de némelyik alig-alig nevezhető működőnek is. Sok helyen érezhető a Rockstar zsenialitása és a játék szinte végtelen büdzséje, de a Red Dead 2 messze nem lett kategóriájának új császára.

A Red Dead Redemption 2 PS4-re és Xbox One-ra jelent meg. A játék multiplayer részét előbbi platformon még novemberre, Xboxon decemberre ígérik.

Pro:

• Minden idők egyik legszebb játéka;
• elképesztő, lenyűgöző világ;
• érdekes történet.

Kontra:

• A játékélménybe belezavaróan rossz irányítás;
• kidolgozatlan harcrendszer, lopakodás és fejlődés;
• nagyon sok üresjárat.

75

Grath