Szétszedve és összerakva

Hogyan lehetne megint egy világvége-katasztrófát, egy újabb közelgő apokalipszist zúdítani Ratchetre és Clankre úgy, hogy az ne legyen erőltetett? Már a kérdés is rossz: e sorozat mindig is a lehető legmókásabban űzött gúnyt saját narratív korlátaiból, és ez most is így van – megint Dr. Nefarious, a már számtalanszor helyretett galaktikus főgonosz próbálkozik a hatalomátvétellel, ezúttal éppen egy dimensionator nevű dimenzióváltó kézifegyvert felhasználva. A létsíkok közti lila határ töredezni kezd, és hőseink nem sokkal később univerzumuk csálé tükörképében találják magukat. Itt is léteznek ugyanazok a bolygók, itt is létezik egy utolsó lombax hős, itt is Zurkon seftel a fegyverekkel, és itt is Nefarious vezeti a gonosz erőit – mégis egy teljesen új világról van szó.

Igen, ez az új világ, legyen akármilyen hasonló is az „eredetihez”, mégis minden részletét tekintve más, mint az eddig látottak: Nefarious itt például már császárként uralja a világegyetemet, így a helyi utolsó lombax nem bolygószerte ünnepelt hős, hanem egy piciny ellenállás leghatékonyabb tagja. Riveten látszik a hosszú, elkeseredett harc minden következménye: az egyik kezét fémmel kellett pótolni, ráadásul bizalmatlansága is legendás – így aztán amikor egy lila dimenziórés-galibán keresztül összefut Clankkel, elég sokáig tart, mire elhiszi neki, hogy most már két világ érdekében, két Nefarious ellen kell küzdenie. Innen szép nyerni persze, és ahogy Rivet és Ratchet külön utakon, de azonos célokért kepesztenek a bolygók között, úgy ismerjük meg az új szereplők múltját és életét. Bár lényegében a sorozat minden fontos karakterének van párja ebben a másik dimenzióban, a negyedik kiemelkedően fontos karakter Kit lesz – lényegében Clank párja és Ratchet társa, legalábbis addig, amíg a nagy duó ismét egymásra nem lel egy galaxismélyi kocsmában.

Aki játszott korábban a sorozat bármelyik epizódjával, az nagyjából tudja, hogy mire számíthat e játéktól a vidám történet és az ezúttal lélegzetelállótó látvány alatt: Ratchet vagy Rivet (nagyjából feleződik köztük a játékidő) egyszerűbb platformkihívások közt kalandozik és harcol a különféle bolygókon; néha a nyitott felszínen nézelődve, néha lineáris bázisokat feldúlva. Az ugrándozás, a platformrészek ezúttal a korábbiaknál is hátrébb szorultak, főleg, miután a lombaxok megkapják a rakétacipőt, amellyel hatalmas sebességgel tudnak suhanni. (Opcionális minikihívásokban vannak láthatatlan, vagy éppen robbanó kockákból álló platformokat felvonultató rövid részek azoknak, akik erre is vágynának.)

A játék sztárjai ezúttal is a fegyverek, amelyek fejlesztése (részben használattal, részben a jól ismert raritanium kristályokat felhasználva) a Rift Apartban is az egyik fő hajtóerőt jelenti a játékos számára. A lőszereket remek érzékkel adagolja az algoritmus, így aztán nem tudjuk mindig a kedvenceinket használni, de azért a legtöbb fontos csatában tudunk rájuk támaszkodni. Ahogy mindig, most is komoly dilemmát jelent, hogy a már maximális szintre fejlesztett, raritaniummal felberhelt ultrahatékony eszközeinket használjuk, vagy inkább tápolgassuk a többit. Az első végigjátszás során az ötödik szintre tudjuk felhúzni a fegyvereket, a New Game+ játékmódban pedig megvásárolhatjuk az omega variációkat, amelyeket már tízedik szintig lehet fejleszteni. Mivel az új verziók igen drágák, itt minél több ellenfelet nyírunk ki sebzés nélkül, annál magasabbra hág a pontszorzó – és ennek magasban tartása kifejezetten szórakoztató metajáték a második próbálkozás alatt. A sorozat ismerőinek az öt nehézségi fok közül a negyediket ajánlom elsőre is, ott már oda kell figyelni a nagyobb csatáknál, és itt-ott el is patkolhatunk.

A fegyverek között javarészt újoncokat találunk, bár természetesen az olyan ikonikus eszközök, mint a RYNO vagy a Pixelizer most is elérhetők, igaz, nem automatikusan – előbbiért kis robotokat kell gyűjteni, utóbbi pedig csak a második végigjátszás során vásárolható meg. Bár a szimpla játék során megnyíló 17 fegyver közt egész biztosan megtalálja majd mindenki a maga kedvenceit, azt azért be kell ismerni, hogy nem a Rift Apart tartalmazza a legélvezetesebb fegyvergyűjteményt a sorozatban. Az ellenfeleket táncra buzdító Groovitron élményfaktora mellett például eltörpül az ellenfeleket alakra nyírt tujává változtató Topiary Sprinkler, és ugyanez igaz a nagyjából a Pyrocitor lángszóró funkcióját váltó Negatron Collider sugarára is. A játék végén a legtöbbet a rakétavetőt, a gépágyút, illetve a mesterlövész-puskát használtam, amit „túl normálisnak” éreztem egy Ratchet-felvonáshoz. Nagyon hiányzott egy Sheepinatorhoz hasonló extrém kajlaság, vagy személyes kedvencem a szériából, a Fred nevű csápos idegent egy fekete lyuk mélyéről megidéző Rift Inducer 5000...

Azt a látszatot azért nem akarom kelteni, hogy unalmas lenne az arzenál, egyszerűen arról van szó, hogy most nem születtek olyan mókás eszközök, amelyek évekre megmaradnak az ember memóriájában, amelyek kimaradása miatt a következő résznél lehetne sóhajtozni. Viszont most különösen el vannak kényeztetve azok, akik ebben az extrém közvetlen harcrendszerű játékban szeretik a közvetett hadviselést – merthogy ezúttal négy olyan eszközünk is van, amelyekkel segítséget tudunk magunk mellé idézni. Régi visszatérő – már a legelső részben is szerepelt! – a Glove of Doom, amellyel vérszomjas kis androidokat tudunk idézni, ennek új társa a gombakatonákat teremtő Mr. Fungi, a már említett növényspriccelő vízágyú, illetve a játék második felében megnyíló Bombardier, amely haragos drónként bombázza ellenfeleinket. Ha ezekkel egyszerre előcsaljuk a lehető legtöbb társat, azok képesek lebontani lényegében minden ellenfelet, beleértve a földi bossokat is – hisz a repülő egységekkel a körülöttünk szaladgáló androidjaink nem sokat tudnak kezdeni.

Bolygóról bolygóra

Hiába a kicsit visszafogottabb fegyverek, a Rift Apart játékmenete magával ragadó lett – egyszerűen élmény játszani vele, köszönhetően annak, ahogy a látvány, a történet és az akció tökéletesen erősítik és kiegészítik egymást. A sztori például hiába mozog kiszámítható mederben, olyan igényesen van előadva, olyan élvezetesen repít el minket a galaxis eltérő sarkaiba, hogy cseppet sem zavarnak a klisék. Nyilván, bármi is lenne hőseink terve, valamelyik Nefarious, esetleg a vakvéletlent irányító forgatókönyv-író, piszkosul keresztülhúzza számításaikat – de Ratchet és Rivet, Clank és Kit sosem adják fel a küzdelmet, és szórakoztató őrültekből álló pereputtyukkal valamit mindig kitalálnak. Ha a nagy nehezen megszerzett kristályunk darabokra hullik? Hát megkeressük az alakot, aki azt eggyé tudja kovácsolni. És ha kiderül, hogy ez a figura saját gondjaival küzd? Nyilván kihúzzuk a slamasztikából, részben fegyvereink, részben egészséges adag rábeszélés segítségével. Hőseink olyan szimpatikusak, a dráma és a humor olyan jól van adagolva, hogy még a legcinikusabb ember is együtt él majd a történettel.

És persze azt sem hagyhatjuk szó nélkül, hogy milyen elképesztően néz ki a kizárólag PlayStation 5-re megjelent játék. A három beállítási lehetőség közül én a 60 fps + raytracing opcióval játszottam, és még a fotómódon kívül, a játékmenet során is egyre csak ámuldoznom kellett. A karakterek, az ellenfelek, a járművek parádésan jól néznek ki, és legyen szó a csendes eső által áztatott cyberpunk neonvárosról, a kiszáradt, hippi szerzetesekkel teli bolygóról, vagy éppenséggel a galaktikus ivóról, minden rendkívüli odafigyeléssel van megalkotva. Bár a fények és árnyékok kezelése terén azért az animációs filmek még természetesen jóval előrébb tartanak, a Rift Apart legalább geometriában és designban veri a Ratchet & Clank mozifilmet. Néha már-már indokolatlanul részletes a játék: fotómódban látszik igazán, ahogy a karakterek szemében, sisakján tükröződik az egész világ, hogy milyen részletesen vannak kidolgozva még a szimpla békés állatkák is, hogy milyen sok effekt dübörög egyszerre egy nagyobb csatában. A fém fémnek néz ki, a plasztik plasztiknak látszik, és a lombax-szőr sem volt még soha ilyen hihető – ha nagyon kötözködni akarnék, talán a vizet hoznám fel, amely kevésbé impresszív, mint a játék többi része.

Minden Ratchet & Clank megpróbál bevezetni néhány extrát, amelyekkel a szimpla ugrálós-lövöldözős játékmenet változatosabbá válik. Itt egyfelől ezt a kis dimenziótörések jelentik, amelyekhez egy gombnyomással odaszívhatjuk magunkat – mintha egy csak néhány helyen használható vonóhorgunk lenne. Ez a vártnál kevesebb taktikai előnnyel jár, bár legalább egy-két bossfight során lehet és érdemes használni. (Ez amúgy rájuk is fér, a főellenfelek, bár rossznak a legnagyobb túlzással sem nevezhetők, általában középszerűek.) Találkozunk majd nagyobb dimenziótörésekkel is, amikor ezeken átesve mindig valami teljesen más világba kerülünk – a leglátványosabbak ezek közül az átvezető jelenetekben szerepelnek, de például az egyik bolygón lila kristályok megütésével is váltogathatunk azonos helyszínek eltérő verziói között. A puszta grafika mellett mindenképpen megemlítendő, hogy a játék szinte semmit nem tölt, még a néha radikálisan eltérő világok közti váltásnál sem.

A mellékes – és ezúttal minden további nélkül átugorható – feladatok között van egy hackeléses minijáték, ami ugrándozás nélküli, lassú akciórészeket jelent egy aranyos kiberpókkal a főszerepben. Ennél valamivel érdekesebb a lila anomáliák megoldása Clank, illetve Kit főszereplésével: ezek során robotunk maguktól masírozó szellemképeinek kell utat nyitnunk a kijárathoz – akár a Lemmingshez is lehetne hasonlítani, de itt nem fogynak el a kis lények, és csak négyféle eszközünk van a pálya alakítására.

A Rift Apart cirka 12 órája azonban még ezek nélkül is kellően változatos: Sértődékeny francia kalózokkal csapunk össze egy űr-arénában, egy hegynyi robot tombolása közepette csúszkálunk a sorozat egyik védjegyének számító sínrendszeren, dinoszauruszok és robotok gigászi csatájába szállunk be, részt veszünk egy börtönlázadásban, és parányi dimenziózsebeket derítünk fel. A történet kifejezetten izgalmas, a játékmenet pedig olyan élvezetes, hogy az embernek nincs kedve abbahagyni a játékot. Aki arra fogékony, az gyűjtögetheti a megannyi elrejtett páncélt, robotot, kristályt, plüssmacit és még ki tudja mit – mások pedig a fegyverek maximumra fejlesztése érdekében vágnak bele azonnal a második, nehezített végigjátszásba.

A Rift Apart az egyik legjobb Ratchet-epizód lett – nem állítom, hogy a fegyverfejlesztés addiktivitása terén megelőzné a Gladiatort, vagy, hogy változatosság és a főellenfelek kidolgozottsága terén elérné a Crack in Time szintjét, de így is nagyszerű lett. Kiválóan játszható, kifejezetten magával ragad, és még grafikai erődemonstrációnak is tökéletes. Igazi negatívuma nincs is, legfeljebb pár olyan komponens, ami nem lett fantasztikus, „csak” jó. És azt sem szabad elfelejteni, hogy jókor jelent meg: már bő fél év eltelt az újgenerációs konzolok premierje óta, és igen kevés olyan játék van, ami ezt egyértelműsítené – nos, a Rift Apart ilyen. Nem nagyon tudom elképzelni, hogy van olyan PlayStation 5-tulaj, aki megbánná a vásárlást.

A Ratchet & Clank: Rift Apart kizárólag PlayStation 5-re jelent meg.

Pro:

• Élvezetes tápolgatás;
• Pazar látványvilág;
• Remek történet és kiváló új karakterek.

Kontra:

• Komponenseit külön nézve nem mindig a sorozat legjobbja.

85

Grath