Hirdetés
Neo-noir
Nem volt betervezve, de mégis úgy hozta a sors – no meg az ízlésem –, hogy két héten belül három point ’n’ click kalandjáték is elém került. A Broken Sword remake-je természetesen a műfaj közel 30 évvel ezelőtti állapotához tért vissza, a Murder on Space Station 52 pedig, bár vadonatúj megjelenés, design terén talán még messzebb ment vissza az időben. De mi van az újítani akarókkal, a friss ötletekkel teli alkotókkal, a műfaj alapjait kreatív módon átértelmezni vágyókkal? Jó, hogy kérdezed, és most válaszom is van: a Phoenix Springs pontosan az a játék, amire a macskaszőrből-és-rágógumiból-álbajuszt-készítő „logikai” kihívásokba belefáradt kalandorra adrenalininjekcióként fog hatni. Varázslatosan néz ki, ha lehet, még jobban van megírva és előadva, feladatmegoldó rendszere pedig újító csavart hoz a klasszikus tárgylistákba és párbeszédekbe. Már most ellövöm a végső értékelést: engem a Phoenix Springs annak ellenére is mindenestül magával ragadott, hogy második fele hajlamos túlságosan elereszteni a szürrealizmus gyeplőjét.
Kevés játéknak van olyan kacsakaringós múltja, mint a háromfős Calligram művészeti kollektíva által készített Phoenix Springsnek: a történet és a karakterek egy mozifilmes forgatókönyvhöz születtek meg, amit aztán kényszerűségből, finanszírozási gondok miatt alakítottak át videojátékká. E tervet egy épphogy sikeres Kickstarter (https://www.kickstarter.com/projects/20171617/phoenix-springs-a-neo-noir-mystery-adventure-game) követte, ami a végeredményt 2018-ra ígérte, igaz, akkor még radikálisan eltérő látványvilággal és játékmenettel. Ez természetesen nem jött össze – az aprócska stúdió nem volt elégedett az első verzióval, így a sztori alapjain kívül mindent messzire hajítva szinte a nulláról építették fel a játékot, ezúttal totálisan saját ízlésük alapján. Jól tették: ami talán egy érdekes történetű, de máskülönben teljesen átlagosnak tűnő, ráadásul aprócska büdzséjének nyomait nyilvánvalóan magán viselő kalandjáték volt, az végül nem szimplán úgy jelenhetett meg, hogy bármelyik képkockájáról azonnal felismerni, de amely végigjátszás után is sokáig a játékossal marad.
A történet roppant egyszerűen indul, bármiféle felvezetés nélkül. Iris Dormert irányítjuk, aki kisöccsét, Leót keresi, jól láthatóan a disztópikus jövő egyik lepusztult nagyvárosában. Elképzelhetőnek tartom, hogy eredetileg büdzsé-kímélő döntés volt, de végül a játék meghatározó stíluselemévé vált, hogy nincs narrátor, netán hagyományos párbeszédek, hanem mindent főszereplőnk reakcióin keresztül ismerünk meg. Amikor valakivel beszélgetünk, akkor is mindent Iris mesél el. „Megkérdeztem tőle, hogy merre van Phoenix Springs, de mintha nem is értette volna a kérdést”, tudjuk meg például egy általunk nem hallott dialógusról. Alex Anderson Crow színésznő furcsán érzelmektől mentesre vett hangja az első percekben talán élettelennek tűnhet, de kommentárja hamarosan beleépül a Phoenix Springs nagyszerű audió-körítésébe és a játék elidegeníthetetlen részévé válik.
Mindez azért is működik ennyire hatékonyan, mert a játék fantasztikusan evokatív szövegkönyvet kapott, egyszerűen csodálatosan van megírva. Iris rövidke gondolataiban, odavetett megjegyzéseiben, néha még sommás tárgyleírásaiban is több stílus, több élet, több világépítés és hangulatteremtés van, mint akármelyik AAA-játék hosszú átvezető jeleneteiben. Mivel lényegében Iris gondolatait halljuk, természetesen nem foglalkozik olyan dolgokkal, amelyek számára teljesen egyértelműek, de a látottak és hallottak alapján azonban így is jobban megismerjük a világot, mintha hosszas expozíciókat kellene meghallgatni. A szobánkban levő tükörbe belenézve kiderül, hogy az valójában videóképernyő, amely folyamatosan adatokat gyűjt látóterében – és nem is igazán ez a beszédes, hanem az a természetesség, amivel Iris ezt közli; hisz mi más is lehetne egy tükör szerepe, ha nem ez? A Leo egykori lakása mellett talált hajléktalan kisgyerek már puszta jelenlétével és környezetével köteteket mesél a világról, az pedig még inkább, amikor kiderült, hogy a biotech-játékával szórakozó kölyök még a legegyszerűbb kérdéseinket is alig érti.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!