Persona 5.5
A Persona-sorozattól finoman szólva sem idegen a fura irányokba kalandozó mellékszálak ötlete, már csak azért sem, maga a Persona is pontosan így született meg. Az egykor a Shin Megami Tensei-széria középiskolás nyúlványaként létrejött széria mára szülőjét is felülmúlta globális siker tekintetében, hisz a negyedik résszel rengeteg rajongót szerző Persona a 2016-ban megjelent ötödik epizóddal berobbant a legnagyobb nevű japán RPG-k közé. És bár a központi fejezetek fejlesztése finoman szólva is komótosan halad, az e világot szeretők így is el vannak kényeztetve. Az anime-szériák mellett bővített kiadások, verekedős játékok, oldschool, Wizardry-szerű feldolgozások mellett még táncos játékokat is kapott a sorozat. Most pedig a Koei legmakacsabb fejlesztőcsapata, az Omega Force kapott lehetőséget arra, hogy felkeressék a démonok és matekvizsgák veszélyes világát. Mi más is születhetett volna ebből, mint egy újabb Warriors-játék?
No, rögtön le is lövöm a poént: nem ez történt. Legalábbis nem teljesen. A Strikers ugyanis nem az Omega Force szokásos, a nagyléptékű hentelést előtérbe helyező játékaihoz van közel, hanem inkább az eredeti Persona 5-höz. Igen, az összecsapások valós időben zajlanak, és néha akár több száz démonfatty is a képernyőn randalírozhat – de jószerivel minden más a nemrég bővített kiadást kapott szerepjátékba illik. A P-Studio szinte valamennyi ötlete visszaköszön ebben az akciójátékban; néha leegyszerűsítve, néha kicsit felszínesen, de jobbára remekül igazítva azokat a pörgősebb játékmenethez.
A történet például messze a legérdekesebb, ami valaha Omega Force-játékban szerepelt – vélhetően azért, mert ebbe az Atlus kreatívjai is beleszóltak. Körülbelül egy évvel vagyunk a Persona 5 eseményei után (a Royal bővítményeivel nem foglalkozik a Strikers), és az egykori fantomtolvajok egy kellemes nyári vakációt tervezve találkoznak a jól ismert kávézóban. Mivel a legtöbben már egyetemisták, és így jó ideje nem találkoztak, a viszontlátás fantasztikus hangulatban telik: a barátok ugyanúgy csipkelődnek és bölcselkednek, mint korábban, ráadásul az eltelt idő észrevehetően szélesítette (vagy Yusuke eseténen: szűkítette) világlátásukat – az együtt átélt traumákat pedig mindenkinek sikerült többé-kevésbé feldolgoznia. A megtervezett piknikre azonban sajnos nem tudnak elutazni, mert kiszámítható módon beüt az újabb krach.
[+]
Joker és a többiek egy robbanásszerű gyorsasággal népszerűvé vált idol kapcsán kerülnek ismét a metaverzum közelébe. Ezúttal elmepaloták helyett elmebörtönöket fognak hőseink felkeresni – ezek háttere és pontos működése kicsit eltérő, de az alapok ugyanazok: át kell lépni a másik, démonok által benépesített oldalra, és az aktuális ellenség gondolataiból épített környezetben kell valahogy eljutni a legbelső, legjobban őrzött területre. Ebben az összeszokott partin túl két új karakter lesz a segítségünkre: a játék elején a metaverzumból telefonunkon kicsempészett mesterséges intelligencia, Sophia, illetve a fantomtolvajok után nyomozó rendőri osztag egyik fiatal tagja, Zenkichi. Előbbi különösen szimpatikus: az emberiségről csak enciklopédikus tudással rendelkező program megismerkedése az érzelmekkel és az emberi viszonyokkal kivételesen jól lett megírva – ráadásul japán szinkronhangja egyenesen fantasztikus. (A játék amúgy teljes angol szinkronnal is rendelkezik.)
[+]
Nem állítom, hogy annyi átvezető jelenet lenne a Strikersben, mint az eredeti Persona 5-ben, de ahhoz képest, hogy bizonyos tekintetben egy Warriors-játékról van szó, félelmetesen sok sztori kapott helyet a programban; néha vidám bulizás zajlik, máskor meg a legsötétebb drámában lesz részünk. Igen jót tesz a játéknak az is, hogy bár az első fejezet Tokió jól ismert utcáin játszódik, később egy lakókocsival a banda keresztül-kasul bejárja Japánt, így Sendaitól Yokohamáig, Oszakától Okinawáig a legváltozatosabb vidékeken vadászhatunk a démonokra. Az eltérő főellenfelek ugyan nem mindig olyan emlékezetes figurák, mint az alapjáték gonoszai, és sajnos egy-két igen kínos jelenet is helyet kapott a játékban, de a játék helyenként így is meglepően mély tud lenni, főleg, amikor az egyre inkább a technológiára támaszkodó társadalom veszélyeit taglalja.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
