Az utolsó történet a Földön

Nagyon szeretem az olyan játékokat, amik egy alternatív történelmi síkon lévő, „mi lett volna, ha” jellegű történetet mesélnek el. A kifejezetten narratív központú interaktív kalandokat is szeretem, mert ha ügyesen vannak összerakva, akkor játékként és érdekes történetként is érdemes produkciók lehetnek. A lengyel Polyamorous Games első fejlesztése, a Paradise Lost mindkét jellemzőt kipipálja ezen a listán. Egy poszt-apokaliptikus, belső nézetes, történetközpontú kaland (csúnyább kifejezéssel „sétaszimulátor”), amely egy izgalmas, mindazonáltal rémisztő történelmi felütéssel indítja a mondanivalóját. A fantáziához persze nem árt, ha megfelelő produkciós értékek is társulnak, nézzük, ezt sikerült-e hozni.

A játék története szerint a második világháború nem ért véget 1945-ben, hanem egészen a ’60-as évek második feléig elhúzódott. A nácik kifejlesztették a maguk nukleáris fegyvereit, és ezekkel – ahogy az várható volt – gyakorlatilag atomkatasztrófát szabadítottak a bolygóra. Utolsó megoldásként egy gigantikus, titkos bunkert hoztak létre valahol Lengyelország alatt, ahová a kiválasztott, árja nép egy részét költöztették, hogy itt húzzák meg magukat a nukleáris fenyegetés elől. Természetesen nem sok minden alakult a tervek szerint – történetünk főhőse egy fiatal fiú, Szymon (Simon), aki édesanyja halála után a pusztaságot járva rálel az elhagyatottnak tűnő, csúcstechnológiájú bunkerre, hogy megkeressen valakit, akit egy régi fotón látott.

A bunker felfedezése közben elhagyott dokumentumok és más tárgyak segítségével lassan megismerhetjük az itt zajló eseményeket, emellett pedig – szerencsére – a játéknak mélyebb mondanivalója is akad. Nagyon okosan felépítve, az öt szakaszra bontott kaland a gyász öt fázisán (tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás) vezeti keresztül hősünket, aki idővel rádión valaki mással is felveszi a kapcsolatot. A történet sajnos nincs tökéletesen felépítve, már ekkor lehet sejteni a sztori nagy fordulatát, ha valaki figyelmesen halad, de azért nem tragédia. A két főszereplő kapcsolata leginkább a Firewatch-ra emlékeztet, igaz, annak szintjét nem éri el sem szinkron, sem forgatókönyv tekintetében. A végeredmény mégis egy érdekes, hangulatos, és olyan szívhez szóló, melankolikus történet, aminek a végén elégedetten lehet hátradőlni. (Vagy pont, hogy nem – ugyanis kétféle befejezés is van, választásaink függvényében.)

Játékmenet tekintetében valóban szinte csak sétálni fogunk – a fejlesztők külön kiemelték, hogy a Paradise Lost lényege a történet és a felfedezés. Nem lehet meghalni, vagy bármilyen módon elakadni. Nem kell harcolni, menekülni, időzített feladatokat megoldani, maguk az interakciók is egészen minimálisak, kimerülnek az ajtók kinyitásában és néhány kapcsoló meghúzásában, valódi logikai feladványokról nem beszélhetünk. Egy ilyen típusú játéknál létfontosságú, hogy másban legyen erős, elsősorban hangulatban és világépítésben, és ebben szerencsére nincs hiba. A játék bunkerje igazából nem is a hagyományos értelemben vett pince, hiszen a nácik egy valóságos várost húztak fel mélyen a föld alatt, gigászi méretű tárnákban. Sok helyen nem is érezni azt, hogy a mélységben vagyunk, hiszen vasúti pályaudvartól lakóházakon át bevásárlóutcákig sokféle helyszínt bejárhatunk. Ez az elveszett világ rendkívül jól lett megalkotva, a náci jelképek és a korabeli csúcstechnika találkozása a lengyel folklórral és más némi hiedelmekkel egy különleges miliőt biztosít.

A prezentációt segíti a grafika is, ami indie produkcióhoz képest kifejezetten jóra sikeredett. A fejlesztők aprólékosan kidolgozott külső és belső helyszíneket terveztek, az Unreal Engine által hajtott játék pedig helyenként a fotorealizmushoz is közel kerül. Egy-két szobában direkt megálltam, és csak néztem a képernyőt, mintha fényképet látnék. Mindenhol akadnak persze elnagyolt textúrák és tereptárgyak, illetve főhősünk animációja sem mozifilm kaliberű, de jó látni olyan kis csapatot, amely a saját határait feszegeti, és nem elégszik meg a stilizált, egyszerűsített látvánnyal. Igaz, ennek ára van: konzolokon a Paradise Lost csak 30 fps-sel, nehézkesen fut, a fejlesztők egy első napos frissítést ígérnek, amelyben ez stabilabbá válik, e sorok írásakor csak remélni tudom, hogy így lesz. Nagy kár, hogy nem kapunk nagyobb teljesítményt, sajnos ez is egy olyan játék, amelyet minden pozitívuma ellenére az előző generációs gépek tartanak vissza a magasabb minőségtől. Nagyon szépek viszont a zenék, és igazából a szinkronra sem lehet panasz, bár mindkét főszereplőn érződik, hogy kicsit amatőrök még, rendszeresen hallani papírról gépiesen felolvasott mondatokat.

Az érdekes történet és a remek technikai alapok mellett muszáj szót ejteni a kisebb hibákról is, amik a Paradise Lostot sújtják, legalábbis Xboxon, ahol alkalmam volt vele játszani. Először is: a játékban több helyen (már a főmenüben is) szereplő számítógépes képernyőkre valamilyen furcsa, világossárga textúra került, amitől majdhogynem olvashatatlanná válnak a kiírt szövegek. A PC változatból videókat megnézve tudom, hogy ezeknek nem így kéne kinézniük, így ez valószínűleg bug, ami remélhetőleg a megjelenéskor javításra kerül (szerk.: javítva lett). Hasonló problémám volt a játék második felében a világítással, vagy annak hiányával. Néhány helyen annyira sötét a játék, hogy még vaksötét szobában játszva sem láttam, merre kéne menni, az utolsó két fejezetben ráadásul halvány, színes szűrők is kerülnek a képre, amik tovább nehezítik a látást. Olyan apróbb hibákat, mint a hosszabb akadások, vagy hogy az opciómenüben nem lehet megnyitni a kontroller gombkiosztását, még el is lehetne nézni. A fejlesztők remélhetőleg lecsiszolják ezeket a sorjákat, de ezt pillanatnyilag nem lehet megmondani.

A Paradise Lost összességében egy kellemes meglepetés, és egy olyan felfedezős, narratív játék, amit érdemes egyszer, vagy akár kétszer is végigjátszani annak, aki fogékony az ilyen interaktív történetekre. Egyáltalán nem hosszú, én 3-4 óránál többet nem töltöttem vele, mégis a műfaj egyik remek darabjának tartom, amit személy szerint oda tudok tenni a Firewatch, a Vanishing of Ethan Carter vagy a What Remains of Edith Finch mellé. Folyamatosan késztetést éreztem, hogy körbenézzek, magamba szívjam a helyszínek hangulatát, és elolvassak minden dokumentumot, amik kiegészítették ezt a történetet. Ez pedig nagy szó egy ilyen játéknál, hiszen ahogy a mondás tartja, nem a végcél a fontos, hanem az utazás. Ez az utazás megéri az árát, és figyelmeztetésnek is jó, hogy ide, mi emberek, lehetőleg soha ne jussunk el végül.

Pro:

• érdekes történet;
• nagyon jól felépített, élethű helyszínek;
• kiváló látvány, részletes kidolgozás;
• választási lehetőségek, kétféle befejezés;
• szép zenék.

Kontra:

• elég rövid kaland;
• nem használja ki a konzolok grafikai lehetőségeit;
• kisebb-nagyobb technikai zűrök (javítások beígérve).

70

A Paradise Lost PC-re, PlayStationre és Xboxra érhető el.

dreampage