Hirdetés
Foghíjas nindzsa
Azt megelőzően, hogy a Soulslike művek berobbantak volna a videojátékos világba, az embert próbáló nehézségről a legtöbbeknek a NES-re megjelent Ghost & Goblins és természetesen a Ninja Gaiden jutott eszébe – utóbbi ráadásul annyira kemény diónak bizonyult, hogy harminc évet kellett várni rá, míg végre valaki sebződés nélkül végig tudta vinni. Ez a fajta kihívásfaktor nem veszett el a sorozat 3D-s korszakba való lépésekor se, így az eredetileg Xbox-exkluzív hack & slash reboot, valamint annak 360-as folytatása hasonló okok miatt vált legendássá játékosi körökben. Aztán volt még egy harmadik rész és egy spin-off is Ninja Blade néven (melyért érdekes módon a Soulslike műfaj teremtői feleltek), de ezeknek nem volt túl fényes sem a kritikai, sem a játékosi fogadtatása. A széria rajongói ennyi év elteltével egyöntetűen a második részt kiáltották ki kedvencüknek, így talán nem is csoda, hogy a Team Ninja is ennek felújítása mellett döntött – ez pedig némileg előrevetítheti, hogy mit várhatunk a napokban bejelentett folytatástól.
A felettébb pörgős, ám rendkívül lineáris Ninja Gaiden 2 ugyan nem ismeretlen számomra, de emlékszem, hogy hamar lekattantam az eredeti X360-as változatról, rövid kóstolómat pedig így foglaltam össze: a kamerarendszer minden mozzanatával azon van, hogy megkeserítse és ellehetetlenítse a játszás valamennyi pillanatát. Azóta a program három további formában (Sigma 2, Sigma 2 Plus, és a Master Collection részeként) is napvilágot látott, de én csak tisztes távolságból követtem a sorozatot, mígnem az újonnan megjelent remake végre elegendő lökést adott arra, hogy adjak egy újabb esélyt Ryu Hayabusa földkörüli kalandjának. Az új változat életre hívása mögött egyébként az állt a fejlesztők szerint, hogy maguk a rajongók is elégedetlenségüknek adtak hangot – ám nem a 2008-as eredeti, hanem a későbbi változatok kapcsán, melyek bár néhol plusz tartalmakat (pl. pályákat és játékmódokat) hoztak, egyben bele is nyúltak az alapműbe, többek között megváltoztatva az ellenfelek számát és életerejét.
A Black tehát egy esély volt arra, hogy az eredeti, Xbox 360-on ragadt víziót végre modernebb platformokra emeljék – és személyes reményeim szerint kijavítsák az nindzsás akciójáték már akkor tetten érhető sutaságait – azonban bármelyik táborhoz is tartozzunk, a mű egyértelmű érdemei mellett is némi csalódottság lesz a jussunk. A legújabb változat ugyanis még mindig elsőrendűen az NG2 Sigma alapjaira épül, így jelentősen könnyebb, kevesebb az ellenfél, valamint hiányoznak az online ranglétrák is, viszont érdekes módon a Ninja Cinema mód nem került áthozatalra, ahogy az extra karakterkosztümök se, amik a Sigma 2 Plus-szal jöttek be. Ez nyilván sok borsot fog törni a hardcore rajongók orra alá, számomra külsősként viszont az a legszembetűnőbb hiba, ami már annak idején egyszer a játék feladására késztetett: a kamera legalább olyan borzalmas, ha nem borzalmasabb, mint amilyen az eredetiben volt, ez pedig a modernebb műfajbeli társak fényében még kirívóbbá válik.
A Ninja Gaiden 2 ugyanis abba a szerteágazó műfajba tartozik, mely olyan címeket vonultat fel, mint a God of War, a Devil May Cry, a 3D-s Castlevaniák, valamint a Darksiders, a Bayonetta, netán a Batman Arkham játékok. A Team Ninja alkotása az ellenfelek látványos csonkításának lehetőségével, a terjedelmes közelharci fegyverarzenáljával, a tempójával és kíméletlenségével, valamint… a rendkívül lenge öltözetű, irányítható női karaktereivel a mai napig ki tud tűnni társai közül, sajnos viszont mechanikai fronton a remake szinte minden téren elmarad attól a minimum sztenderdtől, amelyet az említett művel felállítottak. Mint már említésre került, a kamera továbbra is borzalmas. Különálló életet él a karaktertől és kénye-kedve szerint elvándorol – olykor pl. egy falra rántva a fókuszt – ami azt eredményezi, hogy a nagy harci kavalkádban szem elől veszítjük Ryu-t, és az is gyakran előfordul, hogy akkorát közelít a kamera, hogy a főhös kitakarja a fél képernyőt.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!