Ni no Kuni II: Revenant Kingdom teszt

Hirdetés

Az elnök végveszélyben

Sok dologra fel voltam készülve a Ni no Kuni II-vel kapcsolatban, de meg kell vallanom, az sokként ért, amikor az intróban kiderült, hogy a történet egyik főszereplője az amerikai elnök. Nem vicc, és legfeljebb annyiban túlzás, hogy konkrétan nincs kimondva, hogy az Egyesült Államok vezetőjéről van szó, de a zászlóktól az autókig minden erre utal. Hősünk – szimplán csak Roland– egy terrortámadás következtében elájul, és mire magához tér, már a cím által jelzett másik világban találja magát. Ez ugyanaz a fantasy birodalom, mint amit az első részben is felkerestünk, de mivel évszázadok teltek el az előző kaland óta, annak ismerete cseppet sem szükséges a Revenant Kingdom élvezetéhez.

Az első Ni no Kuni egy gyönyörű és érzelmes főhajtás volt a japán szerepjátékok nagyszerű múltja előtt: különösebben eredeti dolgot nem tudott felmutatni, de annyira élvezetesen remixelte és gondolta tovább az ismerős játékelemeket, hogy nehéz volt nem beleszeretni. Sajnos a második rész teljesen eltérő koncepció alapján készült: a fejlesztők direkt a nagyobb piacot jelentő „nyugat” számára készítették azt, sokáig még az sem volt biztos, hogy Japánban megjelenik-e a játék.És mint mindig, amikor egy tárgyalóasztalok mellett, öltönyös urak által megálmodott célközönség számára mesterségesen tervezett termékről van szó, jó néhány tekintetben sikerült alaposan mellélőni.

Rögtön ilyen például a sztori, vagy legalábbis a Rolanddal kapcsolatos dolgok: az elnök úr másik világba átkerülése például gyakorlatilag semmiféle szerephez nem jut a játék első 20 órája során – sem az elnök, sem furcsa új társai nem törődnek ezzel az amúgy nem mindennapi eseménnyel, nem hökken meg a fura lények, a mágia, vagy akár a brutális közelharcok hatására. De ezt még meg lehetne emészteni, ha legalább a többi karakter ellensúlyozná ezt, de nem ez a helyzet: a fiatal Evan, a Revenant Kingdom másik központi alakja egy végtelenül lapos, bármiféle személyiséget nélkülöző figura. Nem ellenszenves, egyszerűen azonnal felejthető. A többiek sem kidolgozott személyiségek, általában mindenki egy-két szóval tökéletesen leírható, sem múlttal, sem lelki élettel nem rendelkeznek.

Még ha a karakterekre nem is fogunk sokáig emlékezni a játék végigküzdése után, szerencsére a világ már sokkal érdekesebb. Az egy dolog, hogy fantasztikusan néz ki, de két kontinense és megszámlálhatatlan kisebb szigete rengeteg kalandot kínál. A történet természetesen szépen végigvezet minket a birodalom nagy részén; előbb gyalogosan, aztán hajóval, majd természetesen utóbbira hajtómű kerül, így repülőként tudjuk irányítani, korábban megközelíthetetlen helyszínek tucatjait elérve így. Maga a sztori az előző részből ismerős, de azóta alaposan átalakult Ding Dong Dell városában indul, ahol a fiatal trónörökös, Evan élete legrosszabb napját kénytelen átélni: nem csak arra derül fény, hogy nemrég elhunyt apját valójában megmérgezték, de a koronára áhítozó patkányfamília a kastélyt is lerohanja.

Evannak tehát menekülnie kell, Roland azonnal tanácsadóként áll mellé, és a duó hamar kitalálja, hogy a következő lépés nem is lehet más, mint egy új királyság megalakítása – az eddigi alattvalók pedig, hát, bizony így jártak… Egy méretes síkságon hamarosan lerakják az alapkövet, majd innentől kezdve kettős a feladatunk: saját városállamunkat állandó építkezéssel, illetve civilek odacsábításával növelni kell, a többi országgal pedig szerződést kell kötnünk. A többi királyság végigjárása, vezetőik meggyőzése gyakorlatilag a körülbelül 30-40 órásra nyúló játékidő oroszlánrészét teszi ki, hisz ez városonként sok kilométernyi szaladgálással és beszélgetéssel, illetve egy dungeon-feltúrással jár, az egész hajcihő végén természetesen mindig egy böhöm főellenféllel.


[+]

E küldetések során természetesen hamar rádöbbenünk, hogy ki is a leggonoszabb figura a világban, de őt megtámadni csak a végjátékban lesz esélyünk. Bár itt-ott mintha a Ni no Kuni II megpróbálkozna komolyabb irányokba elmenni, néha megemlíti a politika sötétebb oldalát, ám ezt a szereplők hamar lesöprik az asztalról valami rémesen naiv szöveggel. Nem mondom, hogy pont egy japán RPG-től vártam a politika és a háborúk mocskos oldalának felvillantását, de ez a sok „inspiráló” kinyilatkoztatás még így is megfeküdte a gyomromat.

A világ felfedezése mellett a másik dolgunk tehát Evermore vadonatúj városállamának bővítése lesz. Ez távolról ugyan talán egy stratégiai játékra hasonlít, hisz különféle épületeket húzhatunk fel, azokba munkásokat telepíthetünk, majd az adott placc fejlettségétől függő kutatásokat indíthatunk – azonban túl sok szabadságunk nincs e téren. Míg mondjuk a hasonló városépítő funkciót kínáló Dark Cloud 2-ben teljesen szabadon építkezhettünk, Evermore-ban minden épületet – a katonai iskolától a varázslatboltig, a farmtól a templomig rengeteg intézmény akad – csak egy fix helyre lehet telepíteni. Ugyan a városba csábított lakosokat bárhogy szétszórhatjuk, de nekik is egyetlen épülethez van affinitásuk, máshová tenni őket botorság lenne. A lakosok beszerzése amúgy a mi feladatunk – a mellékküldetések 90%-a anyagi jutalom helyett (esetleg: mellett) új és új civileket ad városunkba.


[+]

Noha nincs annyira kidolgozva a dolog, mint a Suikoden-széria jobb részeiben, ám én élvezettel hajszoltam az új kovácsokat és szakácsokat és mágiatudorokat. Már csak azért is, mert a különféle épületek fejlesztgetése kihat Evan és Roland kalandjára is: a mágiaboltban új varázslatokat vehetünk, a farm és a bánya nyersanyagokat termel, a kikötőben pedig mondjuk hajónk gyorsaságán fejleszthetünk.

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!

  • Kapcsolódó cégek:

Azóta történt

Előzmények