Új remény

Most, hogy eddig eljutottam, ideje lenne szót ejteni arról is, hogy miről is szól ez a Neo, hogy miért is vernek agyon menő ruhás, színes kitűzőt hordó japán kölykök különféle, általában állatokról mintázott lényeket Shibuya színes utcáin. Az első TWEWY a sajnálatosan korán elhalálozott Neku kalandját mesélte el, akinek egy halálos (oké, ez redundáns; legyen inkább veszélyes) játékban kellett bizonyítania emberségét. Jelentősen leegyszerűsítve a dolgokat, a halálistenek és más alvilági entitások szórakoztatják magukat ezzel a brutális játékkal, amelyben a számukra érdekesebbnek tűnő frissen elhunytak mérkőznek meg a feltámadásért, vagy épp a halálistenné válásért.

A Neo lényegében egy ugyanilyen kalandot mutat be, éppcsak itt egy kettős, két jóbarát került át a valódi városnegyedből annak alvilági másába. Rindo és Fret nyilván együtt maradnak, és persze így különféle, legalább furcsa, de néha szinte félbolond karakterek által vezetett csapatok ellen kell vetélkedniük. Egy játék egy héten keresztül tart, és aki először megadja a mobiltelefonra érkező feladatot, az kapja a legtöbb pontot – akinek pedig a hét végére a legtöbbet gyűjti össze, az természetesen győzött. Ez a vetélkedés nem jelent időlimitet, vagy legalább valami tényleges versenyfutást a többiekkel – sajnos minden fontos esemény scriptelve van, hisz csak így tudták biztosítani a fejlesztők, hogy minden fontos karakterrel a megfelelő pillanatban vesszünk, vagy épp barátkozzunk össze, hogy a dráma és a humor a megfelelő ritmusban kerüljön adagolásra.

[+]

Biztos vagyok benne, hogy mindezt lehetett volna közérthető módon is tálalni, de valamiért az írók úgy döntöttek, hogy nem baj az, ha a játékos maga is pont olyan sötétben tapogatózik, mint a karakterek. Jószerivel természetesnek veszi a forgatókönyv, hogy legalább vázlatosan ismerjük az elődöt, és bár ez rám pont igaz volt, biztos vagyok benne, hogy sokan csak nagyokat pislognak a fura koncepciók és az expozíció-töredékek hallatán. Egy mintegy mellékes, az időutazással kapcsolatos történetszál pedig végleg összebogozza a néha amúgy is Kingdom Hearts-szerűen kunkorodó hátteret.

[+]

A nekem 40 órásnál is hosszabbra nyúló teljes történet (a maximalisták, illetve a végigjátszás után megnyíló játékmódokra vevők ezt simán meg is duplázhatják) során azért végül mindenre fényt lehet deríteni, és ha a történet maga nem is nyűgözi le eleinte az embert, a karakterek szerencsére igencsak szerethetők lettek. Eleinte kicsit egydimenziósnak tűnik szinte mindenki, de van idő jobban megismerni őket, és így képesek minden fura, vagy éppen animekliséből ismerős helyzetet érdekessé tenni.

[+]

A remekül megírt karakterek mellett a másik kifejezetten jól sikerült dolog maga a játéktér lett, Shibuya e bizarr másolata. A Ginzánál kevésbé elegáns, a Harajukunál viszont kevésbé punkos valódi tokiói városnegyed a metropolisz egyik fiatalos zónája, egy dombra épült utcalabirintus a híres kereszteződés mögött, a valóságban is boltok és éttermek és szórakozóhelyek kusza keveréke, ahol az óvatlan turista könnyen el is tévedhet. Itt a meglepően apró területek különálló pályaként jelennek meg, és csak a történettel előrehaladtával nyílnak meg a további zónák. Alaphelyzetben boltok és éttermek várnak ránk az utcákon, illetve, ha a történet úgy diktálja, a fontosabb karakterek is – ha viszont egy gombnyomással átváltunk az alvilági frekvenciára, már más kép fogad minket. Egy csomó járókelő szellemképének gondolatait kiolvashatjuk, később akár ötleteket is sugallva nekik, de így jelennek meg a szörnyek is, akiket a játék testet öltött, intenzív érzelemszilánkokként ír le. A Rindo tényleges feladatai általában igen rejtélyesek, de megoldani azokat a legtöbb esetben nevetségesen egyszerű, hisz a fontos helyekről is nem enged távozni a játék, ott pedig ikon jelzi a megvizsgálandó graffitit vagy embert vagy akármit.

A továbbra is fantasztikus, ezúttal gitártépéssel és énekkel teli zenei anyag, a remek angol fordítás (én a japán hangokat azért meghagytam e fölé, de van angol szinkron is) és a stílusos látványvilág igen sokat nyom a latban, de a Neo egy kicsit így is felemás érzést adott. Bár a harcrendszer sokáig leköti az embert, azért 40 óra alatt még a mindig új és új effektekkel dolgozó, de azért radikálisan friss taktikákat nem hozó kitűzők is hajlamosak elveszíteni varázsukat. Igaz, legalább a történet meglódul a játék második felében, és ahogy a karakterekről egyre több dolog derül ki, úgy tesznek hozzá ők is többet a narratíva élvezetéhez. Mindazonáltal kétlem, hogy ugyanolyan renoméja alakulna ki a Neónak, mint amit a TWEWY élvez 14 hosszú éve – de ettől függetlenül annak rajongói a hibák ellenére is boldogok lesznek, hogy végre készült kedvencükhöz egy igényes folytatás. Aki pedig abból kimaradt, felteszem, egy ennyire stilizált játék esetén a fenti leírás, és bármelyik trailer megtekintése alapján pontosan el tudja dönteni, hogy ez a szürreális és hangos városi RPG érdekes lehet-e a számára.

A Neo: The World Ends with You PC-re, PlayStation 4-re és Switch-re jelent meg.

Pro:

• Nagyszerű karakterek egész serege;
• A harcrendszer órák tucatján át leköt;
• Kiváló zenék, stílusos látvány;
• Új lehetőségek nyílnak meg a végigjátszás után.

Kontra:

• Rém egyszerű „fejtörők”
• Az első órák a legkevésbé izgalmasak;
• Kevésbé mély, kevésbé érint meg, mint az eredeti.

70

Grath