A Wii hitvallása kezdettől fogva az újdonság, a megszokottól való eltérés volt. Ez az irányítási technológiában egyértelműen tükröződött is, számos játék épített rá, néhol több (pl. WarioWare: Smooth Moves), néhol kevesebb sikerrel (pl. Mortal Kombat Armageddon). Mégis, így is kevés volt az olyan játék, ami valóban egy egészen újfajta játékélményt tudna nyújtani -- olyan érzést, olyan hangulatot, amiben még tényleg nem volt része az embernek. Ezen kevés játékok egyike a kis hazánkba méltatlanul későn eljutott Trauma Center: Second Opinion.

Miről is van itt szó? A történet alapelve még semmi újat nem hordoz: egy kissé éretlen, de különleges képességekkel megáldott fiatalember útra kel, és megmenti a világot. A csavar csak annyi, hogy ez a fiatalember sebészorvos; Derek Stilesnak hívják, és a Los Angeles-i Hope Hospitalban kezdi épp a praxisát. Eleinte nem veszi elég komolyan a munkáját, de miután felelőtlensége majdnem az egyik páciens életébe kerül, megfogadja hogy jobb orvos lesz -- épp időben, mert ekkortájt üti fel a fejét egy különös járvány, a GUILT, és természetesen csakis Derek alkalmas arra, hogy megállítsa. Hogy pontosan miért és hogyan, az a történet folyamán szép lassan kiderül.

Aligha akad olyan ember, aki ne látott volna legalább egy részt a Vészhelyzetből; nos, itt valami hasonló lesz a dolgunk. Ez, kérem szépen, egy műtétszimulátor, ami lássuk be, nem egy túltelített műfaj. Csontokat kell forrasztani, tumorokat eltávolítani, sebeket fertőtleníteni, vesét átültetni, ilyesmi. A történet előrehaladtával, főként a GUILT megjelenése után már egyre bizarrabb esetekkel kerülünk szembe; egy ízben bombát is kell hatástlanítani, és néhol még a defibrillátor is előkerül.

Hogy néz ez ki a gyakorlatban? A játék a Nunchaku kiegészítőt használja; az analóg joystickkal tudunk a nyolcféle eszköz közül választani (fertőtlenítő, injekció, sebvarrótű, elszívó, lézer, ultrahang, szike, csipesz), majd többniyre az A gomb lenyomásával tudjuk ezeket használni (kivétel a csipesz, amihez az A és B gomot egyszerre kell benyomni, mintha tényleg az ujjunk közé szorítanánk a tárgyat). Az irányítás zökkenőmentes, a kurzor tényleg mindig oda mutat, ahova szeretnénk, egyáltalán nem nehéz egyenes vonalban vágni, ami ugye egy ilyen témájú játéknál különösen fontos.

És ha már itt tartunk, szeretnék visszatérni arra a bizonyos játékélményre. A Trauma Center legfőbb vonzereje számomra, hogy izgalmas. Persze izgultam már videojáték alatt, de az inkább aggresszív izgalom volt, amolyan "DÖGÖLJ MEG! DÖGÖLJ MEG!" vagy "GYORSABBAN! GYORSABBAN!". Ezzel szemben a TC alatt rajtam eluralkodó érzést inkább úgy lehetne leírni, hogy "vigyázz vigyázz vigyázz neszúrdel neszúrdel jaj óvatosan vigyázz". Mert hiába tudom hogy ez nem valóság, és hiába a stilizált grafika, a tudatomig akkor is csak az jut el, hogy üvegszilánkokat szedek ki egy ember szívéből. Izgalmas, na. Nem tudom máshogy leírni.

Grafikailag nem egy nagy szám a játék. Senki ne számítson gyomorforgató realizmusra, az emberi test itt belülről kb úgy néz ki, mint a biológiatankönyvek szemléltető rajzai, csak épp 3D-ben. Videóbetétek nincsenek, a történetet állóképek alatt váltakozó feliratok viszik előrébb, a karakterek viszont szépen vannak megrajzolva és kifejezőek. Zenéből talán egy tucat, ha van, de ami van az jó és illik a hangulathoz. A hangeffektek a grafikához illően kissé elvontak, a szike pl olyan hangot hallat mint amilyet a nindzsás játékokban a szamurájkard.

Egy műtét többnyire 5 perc hosszú, körülbelül 45-50 műtét lehet, összeadva ez nem olyan sok játékidő, látszik hogy ez sem a hardcore gémerekre lett tervezve (mondjuk én egyszerre 5-6 műtétnél többet amúgy sem bírtam idegekkel). A szereplésünket pontozza és osztályozza a gép (C, B, A, S és XS minősítéssel), az egyszer elvégzett műtéteket bármikor újrajátszhatjuk jobb minősítés elérése érdekében. Kétjátékos mód sajna nincs.

Összegezve, mindenképpen egyedi játék a Trauma Center, és ami még fontosabb, hogy jó is. A nehézsége pont el van találva, easyn simán végig lehet rajta teperni, hardon már igencsak megizzasztja az embert, de akkor sem lehetetlen. A küldetések változatosak, a történet helyenként felejthető, de jól fogja össze a játékot, a szereplőket egészen meg tudja kedvelni az ember. Ajánlom mindenkinek, aki a különféle szörnyek halomra gyilkolászása után valami egészen másra vágyik.